Valami elkezdődött

A február végi szezonkezdés óta eltelt két hét alatt beindult az élet a tavaknál. Ez már a töltésen sétálgatva is feltűnt, de jobb szerettem volna ezt vízközelből is megtapasztalni. A hosszú hétvégének köszönhetően két egymást követő délután is kijutottam. Két egymást követő, de teljesen más délutánon. Borult, hideg, szeles időben a tutaj megközelítése is izgalmas feladat. A tóban maximális a vízszint, így a mélyebb részeken való biztonságos átjutásnak is örülni kell. Nem túl jó az idő, de ha az elhatározás megvan, akkor menni kell. Ezt már megtanultam. A tutajt napokkal korábban oda horgonyoztam le, ahol a szárcsák láthatóan aktívak voltak, így reménykedtem abban, hogy ez a szeles idő ellenére sem változott. És valóban, a szárcsák jöttek-mentek, intézték mindennapi dolgaikat.

Amint az első képek elkészültek, szembesültem azzal a problémával, amivel nem számoltam. Az újjáéledő friss növényzet, hihetetlen gyorsasággal nő. Egy héttel előtte, mikor a tutajt ide pozicionáltam, még egy-két zöld levélcsúcs látszott csak, most meg helyenként elrejtették előlem a les előtt átúszó szárcsákat. Mindegy, ezen ma már nem változtathatok. Az is tisztán látszott, hogy nem csak a növények kezdtek el vadul nőni, hanem a szárcsák kedélyállapotában is változás történt. A békésen úszkáló, táplálkozó madarak egyre többször ugranak egymásnak. Itt is-ott is kialakulnak heves területviták, ami szárcsáéknál meglehetősen látványosak. Ilyenkor a víz felszínén futnak, egymást kergetve. Ilyen pillanatokra vadászok, mozgalmas, fröcsögős fotókat szeretnék. Nem egyszerű, mert a harcias szárcsák úgy robognak át a vízen, mint a gyorsvonat, nem mindig sikerült a fényképezővel lekövetni őket.

El is telt a délután, naplementére nem is vártam, hiszen vastag felhők takarták az eget. Az estig hátralévő fél órát arra használtam, hogy a tutajt növénymentes részre állítsam. Másnap ismételhettem. Na de merőben más körülmények között, hétágra sütött a nap. Mindjárt jobb kedvvel "úsztam" be a tutajhoz, és a kedvem csak még jobb lett, amikor az első madarat megláttam.

Búbos vöcsök forgolódott a gyékényes szélében. Nagyszerű, hát megérkezett az újabb célpont. Óvatosan méregette még a lest, és a felé forduló objektívet, és rövid bukdácsolás után odébb is úszott, de mindenképp biztatónak látom a helyzetet vele kapcsolatban.

A vöcsök után a szárcsákra terelődött a figyelem. Az akciók ugyan távol történtek, de volt rá példa, hogy egy-egy madár a közelben úszott el.

A délután nagy része eseménytelenül telt, a nap is már egészen alacsonyan járt, gyönyörű fények festették a tájat. Az oldalt mozgó szárcsát figyeltem, arra vártam, hogy beússzon elém, amikor nagy fehér madár villant kicsit távolabb. Annyit tudtam csak tenni, hogy a fényképezőt odarántottam, és exponáltam.

A hattyú landolásának csak a végét kaptam el, de a hatalmas madár érkezése így is látványos fotót eredményezett. A legszebb fények voltak azokban a percekben, talán negyed óra volt még naplementéig. A hattyú méltóságteljesen befordult, és teljes szépségében mutatta magát, mielőtt beúszott volna a nádasba.

Talán fél percig tartott a jelenet, a hattyú eltűnt, mintha az egész meg sem történt volna. Arra eszméltem, hogy a szárcsa, amit az előbb kémleltem, közben beért a várt pozícióba, így róla is elkészülhetett a fotó.

A máskor feketének tűnő madár tollazata gyönyörűen mutatott minden részletet, és a piros szeme csak úgy világított a lemenő nap fényében. Szép volt. A szárcsa a part menti gyékénysávhoz igyekezett, ahol egy társa már táplálkozott. Egyből indult a rivalizálás, már azt hittem lesz valami balhé is, de aztán az indulatok elsimultak. A nap végére maradt az egészen elképesztő színvilág, amit a horizontra érő nap megvilágítása okozott.


Pécs, 2016. március 15.