Befagyott a tó, ...

... állapítottam meg, mikor megálltam a tó szélén. Nincs ugyan kemény tél, de az éjszakai mínuszok azért megteszik a hatásukat. A víznek viszont csak egy részét borította jég, jó nagy lihogó hullámzott a közepén. Récék, szárcsák, hattyúk úszkáltak a fagyos vízben, és ácsorogtak a jég szélén. Nézelődtem egy darabig, figyeltem a vidáman úszkáló tömeget, amikor feltűnt valami. Távolabb mintha nagyobb madár ülne a jégen. A távcső azonnal megmondta, rétisas gubbasztott a befagyott részen. Kisvártatva felugrott, és mintha csak játszana az apróságokkal, berepült a vízen úszó tömeg fölé. A nagy madár keltette riadalomra aztán előkerült még egy rétisas, és a récék megkönnyebbülésére a két madár egymást kezdte el kergetni. Hát micsoda élet van itt kérem! Egyből gondolkodni kezdtem, befagyott tó, sasok, minden adott, hogy régi tervemet valóra váltsam. Most már ilyen szemmel néztem szét, és meg is találtam, amit kerestem, egy alkalmasnak tűnő helyet a tóparton.

Hamar munkához is láttam, és a helyszínen talált ágakból, elszáradt növényekből gyorsan összedobtam egy hevenyészett leshelyet a jég szélén. Meglátjuk... Pár nap múlva, némi csalival felvértezve tértem vissza. Gyorsan elrendeztem mindent, és bevackoltam egyszerű rejtekembe.

  

Végre volt idő körülnézni, ugyanis a látvány nem volt mindennapi. A több napja tartó erősen ködös és fagyos időnek köszönhetően mindent vastag zúzmara borított. Szó szerint fehérbe öltözött a táj. A zúzmarás háttér előtt pedig hattyú úszkált a lihogón.

Mesébe illő, idilli állapot. El is voltam ezzel egy darabig. A szemem csak itta a fehéret, a hideget, mígnem a leshely váratlanul megrezdült, a nyakamba hullott pár száraz levél, és a mellettem lévő bokor tetején varjú károgott egyet. A szemfüles dolmányos már kiszúrta a csalit. :) Jó másfél óra telt már el ilyen várakozással. A lihogón apró madár úszkált, bukdácsolt.

Kicsit dideregve, a fényképezőbe bámulva azt találgattam mi lehet, mikor a közelben határozottan koppant a jég. A keresőből felpillantva kilestem az álcaháló résein keresztül. Előttem, a jégen rétisas állt. Már nem is fáztam, feszült pillanatok voltak. A fiatal madár nézelődött kicsit, én meg mikor az ellenkező irányba nézett, óvatosan fordítottam az objektíven. Lassú másodpercek voltak, de aztán a sas végül ott állt, majdnem kitöltve a keresőt.

Hű, ez azért nem semmi. Lapultam is, amennyire tudtam, csak a mutató ujjam mozdult, amikor a nagy madár a kamerába bámult.

De ő szerencsére nyugodt volt, várt még kicsit, majd láthatóan az érdeklődése a csali felé fordult.

Határozott, de csúszós léptekkel közelebb jött. Hej, azok a lábak!

Már vigyáznom kellett, nehogy kilógjon a képmezőből.

Madaram aztán rávetette magát a lényegre, és egy konccal félrevonult. De nem sokáig tartott a nyugalma, váratlanul újabb sas landolt a jégen, majd röviddel utána még egy. A fényképezőt mozdítani sem mertem, ennyi éles szem között esélyem sem lett volna észrevétlen maradni, de ezt már az első madár sem bírta tovább türelemmel, a konccal a karmai között feldobta magát a levegőbe, a többi meg utána. A tó végéig meg sem álltak. Ott történt a következő meglepetés, egy negyedik rétisas is csatlakozott az előbbi bandához,

majd pár perccel később még egy.

Nem akartam elhinni. És mindez ebben a gyönyörű zúzmarás környezetben. Maximálisan elégedett voltam. Rövid csoportosulás után aztán a galeri feloszlott, kaptam tőlük egy hangultos röpképet,

és két szép, tartalmas tájképet.

A sasok távoztak, a lihogón, apró madár úszkált, bukdácsolt. Azt hiszem kis bukó lesz...


Pécs, 2020. január 20.