Vissza a vöcsökbirodalomba

Régi, vízparti leskunyhómmal akadt dolgom. A szép emlékű les sok éve állja már az időjárás viszontagságait, és újabb terv körvonalazódott a fejemben vele kapcsolatban. Szóval tettem-vettem a kunyhó körül, és miután végeztem, befeküdtem egy kicsit leskelődni is. A régi, jól ismert nyugalom, ami a benne töltött sok óra emléke, egyből visszaköszönt. Ám hamar el is oszlott a nem várt történések miatt. A les előtti öböl szokásos madármozgását szemlélve megdöbbenve láttam, hogy a nádasból libacsalád váltott ki a nyílt vízre. És nem csak a nádszegély mellett osontak, hanem bátran úszkáltak az öböl széltében-hosszábban. A kunyhó nem teljesen optimális a vízen úszó madarak fotózásárra, de az elém bekeveredő libákat nem engedhettem el fotó nélkül.

Két évvel ezelőtt azért szálltam ismét vízre, hogy a területen megjelenő nyári ludakat fotózzam. Ez eddig csak részben sikerült, így érthető, hogy azonnal reagálni akartam a váratlan lehetőségre. Lányommal másnap már költöztettük is a tutajokat. Harmadnap délután pedig már rajtuk elrejtőzve vártuk, hogy szerencsénk lesz-e a libákkal.

Egyből déjà vu érzésem lett. Öt évvel ezelőtt ugyanebben az időben kormányoztam a tutajt erre a helyre, egy kis nosztalgiával nyugtáztam, hogy újra a vöcsökbirodalomban vagyok. Az események is ennek megfelelően alakultak. Az öböl eldugott zugából búbos vöcsök pár tűnt fel.

A hullámzó vízen egyre közelebb jöttek, a szél kajlán belefújt a bóbitájukba.

Nem is tudom már hány ilyen helyzetet éltem át, de a búbos vöcsök mindig elvarázsol.

pláne, ha már olyan közel van, hogy nem fér bele a keretbe.

A szél még meg is fűszerezte a portrékat, időnként felborzolva bóbitájukat.

Csoda volt. Ez a fűszer, ami a mozgatórugója fotós munkásságomnak. Közel menni, titkokat ellesni, részese lenni a természetnek.

A vöcskök kis idő múlva tovább álltak, az öböl másik részén kezdtek halászni.

De nem maradtunk látnivaló nélkül. Hattyúk tűntek fel előttünk, szintén extrém közel.

Annyira a portréra koncentráltam, hogy először nem is vettem észre a nagy madár mellett úszó tollgombócokat. Fiókákat vezetett a tojó hattyú.

Nehéz ilyenkor nem elmosolyodni. A keresőbe nézve én is így tettem. A gúnár is követte a családot, vigyázó szemeivel úszott el a fiókák és a tutajok között,

kitakarva a teljes látómezőt.

Megvárta, míg a kis tollgombócok anyjuk kíséretében a nádas mellé érnek,

majd ő is nyugodt tollászkodásba kezdett.

A hattyúk híresek féltő természetükről, ez most szépen megmutatkozott. Ezzel a jelenettel vége is lett a napnak. A libák ugyan elmaradtak, a tökéletes haditervünk ellenére, de szerencsére a vöcsökbirodalomban mindig történik valami érdekes...


Pécs, 2021. május 3.

Izgalmas lett...megint. ????

Igen, az volt. Főleg előtte a lesköltöztetés. :)