A szerencse forgandó ... a guvat állandó

A legutóbbi vízparti fotózás élményét újra át akartam élni, ezért egy alkalmas délután ismét a gáton sétáltam a les felé. Annyira felspanolt az akkor látott madármennyiség, hogy nem bírtam tovább cérnával. Figyelem, a madárfotózás függőséget okoz! :) Persze most is beigazolódott, hogy nincs két egyforma nap. A lesben eltöltött első két óra alatt gyakorlatilag semmi nem történt. Egy árva szárcsa vagy vízityúk sem jött a les látóterébe. Ilyen helyzetben azért mindig nehéz kitartani, az ember mindig reménykedik, hogy talán a következő percben történik valami. És tényleg! Balról a nádas takarásából guvat visítása töri meg a méla bámulást. Az izgalom egyből a tetőfokára hág. Izgatottan piszkálom az exponáló gombot, és várom, hátha kilép a madár.

Pár másodperc múlva meg is jelenik a várt helyen. Körülnéz, és a vízből csipegetve kisétál a takarásból. Egyből feledésbe merül az elmúlt két óra üressége.A guvat nyugodtan viselkedik, hosszan nézi a tisztás túlsó szélét.

Én is odapillantok, és lám, a másik oldalon, a nád között feltűnik egy másik guvat. Az előző madár nem is vár tovább gyorsan átröppen a másik oldalra. Nem veszekednek, egymás mellett szépen megférve keresgélnek a nád között. Néha azonban kilépdelnek a nád közé fektetett fa végéig, így fotózni is tudom őket.

A tollászkodás minden mozdulatát bemutatják. Tollborzolás, tollrázás, nyújtózás, mintha tudnák, hogy produkció van.

 

Tizenöt percig mozogtak előttem, mielőtt ismét a nád sűrűjébe indultak. És lám, máris jó kedvűen mászok ki a lesből. Így van ez. A fotós szerencséje forgandó, de még jó, hogy a guvat állandó. :)


Pécs, 2013. július 20.