Visszahúz a víz

Regényekben lehet arról olvasni, hogy a víz rabul ejti a tengerészek szívét. Valahogy így lehet ez a vízimadárfotózással is. Időről-időre fellángol bennem a vágy, hogy újra vízre tegyem a tutajt, és együtt ringatózzak a vízimadarakkal. Valahogy így történt, hogy még decemberben élesítettem az úszó lest, annak reményében, hogy a tavon ilyentájt itt tartózkodó téli madárcsapatból elkapjak valamit.

Január vége volt már, mire egyéb teendőim mellett odáig jutottam, hogy először ki is feküdjek. Persze azt mondanom sem kell, hogy a szürke időben nem sok történt az első alkalommal. Míg én a tutajon vártam a szerencsémet, addig a madarak leginkább a tó másik, ködbe vesző végében élték az életüket. Egy nyári lúd volt az első fotóalanyom.

Nem maradt sokáig, néhány hattyú úszott be elém, és ezzel együtt a liba távozott. A fennmaradt időt a hattyúk töltötték ki.

Készült már közeli és távolabbi kép is,

mikor kiszúrtam, hogy az egyik madár lábán színes gyűrű van. Addig próbálkoztam, míg tollászkodás közben sikerült pár olyan kockát lőni, ahol látszott a gyűrűszám. Így legalább a tudomány számára is sikerült némi adatot gyűjteni.

Egy hét múlva ismételtem. A derült égbolt szép naplementét ígért, teljesen más képet mutatott a tó.

A fotóalanyaim azonban ugyanazok maradtak. A számos izgalmas hang sejtetni engedte, hogy jó fajok vannak a vízen, de előttem egyelőre leginkább csak a hattyúk mozogtak.

A hattyúk mellé a libák is megérkeztek. Ezúttal többen voltak, sőt párban mozogtak. Nem csoda, libáéknál korán kezdődik a költési időszak...


Pécs, 2025. február 2.