47

csuszkák,

fakopáncsok.

A megszokott társaság. Az arra érdemes pillanatokat próbálom kiszemezgetni a forgatagból. Egy udvarolgató örvös galamb teszi a szépet a medence szélén,

persze rá sem hederítenek a többiek, hiába búgja el a legszebb galambnótát.

Aztán csend. Egy darabig semmi nem mozdul a közelben. Lassan mennem is kellene. Hirtelen éles kiáltás töri meg az erdő hallgatását. A les fölötti fáról szól, egymás után többször is. Fekete harkály van a közelben. Azonnal feszült izgalom telepszik rám. Csak nem eljött a nap? Még párszor elkiáltja magát a madár, aztán már meg is látom a közeli fa törzsén. Tudtam már, hogy le fog szállni elém. Így lett.

Izgatottságom ellenére a fényképező azonnal bekapcsolódik a játékba, és elkészülnek első fekete harkály fotóim.

A piros sapkás szerencsére nem siet, készülnek hát a képek.

Hogy mit is jelent ez számomra? Talán 12 éves lehettem, amikor rabja lettem a madárvilágnak. Akkoriban semmi más nem érdekelt igazán, csak a madarak. Minden szabadidőmben utánuk jártam. Egy alkalommal egy düledező fenyvesben rátaláltam egy fekete harkályra. Akkor láttam életemben először. A korhadó fákra járt táplálkozni, én pedig napokon keresztül visszatértem, hogy újra és újra megcsodáljam ezt a gyönyörű harkályt. Az emlék annyira belém égett, hogy azóta is valahányszor fekete harkályt látok, mindig eszembe jut. Természetes volt, hogy madárfotósként is a nyomába eredtem. Sokszor próbáltam elkapni, és néhányszor már hajszálnyira voltam az elkészült képtől, de valahogy mindig túljárt az eszemen. Sok éven keresztül. Most pedig itt van előttem mindössze két méterre, én pedig az objektíven keresztül csodálom, és újra eszembe jut gyerekkorom élménye.

A harkály hosszan ivott, majd a medence szélén még elkiáltotta magát, mielőtt elrepült. Úgy hiszem, engem köszöntött. 47 éves lettem.