Az erdő szelleme

próbálgattam a szokatlan kompozíciókat,

teszteltem a reflexeimet. Egy biztos, a madarak gyorsabbak. :)

A madármentes szünetek egyre hosszabbra nyúltak. A megszokott csend is mintha még süketebb lett volna. Se a cinegék, se a csuszkák nem hallatták a hangjukat. Néma csend ereszkedett a környékre, amit nagy sokára a les mögötti fáról hallatszó ágzörgés tört meg. Pár perc után újra. Mint amikor valami fészkelődik a fán, és a száraz gallyak, levelek megzörrenek. Semmi kétség, valami van a les fölött, valami nagy. Vágni lehetett volna a feszültséget. Aztán a les mögül hirtelen nagy madár vágott le a víz fölötti ágra. Egy pillanatra a kiterjesztett szárnyai kitakarták az egész látóteret. Háttal volt nekem. Azonnal a faroktollainak sávozását néztem. Bumm! Darázsölyv!

A szívem a torkomban dobogott, remegett a kezem. Csak el ne repüljön a fényképező hangjára! Nem ment el.

Sőt, elkezdett forgolódni,

és leugrott a medence szélére.

Fantasztikus helyzet alakult ki, és lassan én is megnyugodtam. A nagy madár szépen beleugrott a vízbe, és csatakosra fürödte magát.

A darázsölyv nekem mindig a titokzatos madarak közé tartozott. Nagyon ritkán látom, akkor is legtöbbször csak egy villanásra a fák között. Ennek a madáritatónak a telepítésekkor ugyan számítottam rá, hogy majd esetleg itt összefuthatunk, de az évi egy-két megjelenése a víz mellett kevés esélyt adott erre. Hát most mégis itt van tőlem két méterre, és lassan olyan ázott lesz, mint a forrázott kakas.

Fantasztikus pillanatok voltak. A madáritató újra megajándékozott, hiszen találkozhattam az erdő szellemével.