egerészölyv

White balance

A sakálos élmény hallatán lányom is hamar kedvet kapott a fotózáshoz, így aztán hamar azon kaptuk magunkat, hogy ketten hasalunk a tóparti nádkunyhóban. Egy lelkes fotóstárssal még a fagyoskodás is jobb, és a közös élmények sokáig megmaradnak. A hideg ellenére jól telt az a pár óra, volt nézni való. Igaz ugyan, hogy a sasok és a sakál sem mutatkoztak, de az ölyveknek hála nem unatkoztunk. Szólt mellettem a kereplő rendesen. Nem is csoda, mert a behavazott jég eszményi körítést adott a történéseknek. Ebből a szempontból úgy tűnik én a végletek embere vagyok, szeretem a fekete és a fehér környezetbe exponált madarakat... :)


Pécs, 2021. január 20.

Köd...

... üli meg a vidéket. Már ki tudja hány napja. A vastag párapaplan eltakarja a napot, a tájat, de engem is, ahogy a tópart felé baktatok. Legalább nem látnak a sasok, gondoltam. Mert hát persze, hogy oda tartok. Legutóbbi, mesébe illő kalandom a nagy madarakkal nem hagyott nyugodni. Hátha... A lesből sem látni túl sokat. A lihogó mellett, a jég szélén álldogáló hattyúk még éppen beleesnek a látótávolságba.

Nincs más dolgom, várok. Figyelem a récéket, hattyúkat, néha a háttérben felsejlő fákkal is komponálok egy képet.

Talán oszlik a köd kicsit, és igen, a közeli bokor tetején csörren egyet egy szarka. Aha, a múltkor is így kezdődött. Ám a befejezés jóval egyszerűbb lett. A jég hátára vetődött hal mellé csak egy egerészölyv huppant le.

Ő sem maradt sokáig. Nézelődött kicsit, majd magamra hagyott. A sasok bizony elmaradtak. A köd eltakarta a napot, a tájat, és engem is, ahogy az autó felé baktattam.


Pécs, 2020. január 20.

Őszutó

December elején beköszönteni látszik a tél, de az elmúlt hetekben még sok helyen gyönyörködhettünk az ősz színeiben. November végén a már nagy forgalmat produkáló madáretetőnél is szép sárga levelek között bújkáltak a cinegék,

és az etetőtérre érkező egerészölyvek mögött is még tarka ruháját mutatta az erdő.

A madáritatónál sem volt más a helyzet. Az ide érkező madarak még szép őszi körítésben ittak, fürödtek a megújult medencében.


Pécs, 2019. december 2.

Kánya sztori - 2. rész

Halkan, szinte észrevétlenül, szemerkélni kezd az eső. Néha halk koppanással pedig egy-egy lehulló levél landol a kunyhó tetején. A lesben ülök. Abban a lesben, ami az ősz folyamán megújult, hogy egy évvel ezelőtti kányás projektemet folytatni tudjam. Felkészültem rendesen. A tavalyi lessátrat leskunyhó váltotta fel.

A mai már a harmadik alkalom, hogy kányára várok, de most is csak ölyvek mozgolódnak.

Vannak van 4-en, ki messzebb, közelebb. Idestova 10 éve foglalkozom velük, szeretem őket.

Van is összetűzés, mikor a ki egyen először sorrendet próbálják eldönteni.

Velük telik a délelőtt. aztán kora délután végre történik valami. Az egymással kergetőző ölyvek közé vörös villanás vág,

és a leskunyhó elé lehuppan a vörös kánya. Ej, mindjárt más a kép!

Fenséges madár, élvezem a közelségét, de az ölyvek nem hagyják, egyből nekiugranak, mint egy közös ellenségnek. A kánya felül a les fölötti fára. Kis idő elteltével, mikor éppen üres a placc, leugrik gyorsan, hogy ő is sorra kerüljön. A földre lelapulva eszik, tépi a húst,

de nincs nyugta, az ölyvek megint nem hagyják. Szerencsémre most csak félreugrik a kunyhó irányába, így még egy közeli portré belefér.

Nehéz betelni vele, és sajnos most sem hagy sok időt. Az ölyvek támadják, így elugrik. Ennyi is volt mára. Azért bízom a folytatásban, meglátjuk...


Pécs, 2019. november 23.

A hónap képe - 2019. április

Egerészölyv - 2018. november, Baranya

Komlós-ölyves hangulat novemberből...

A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 f/4.5-5.6 APO DG OS optikával, f7,1, 1/100, ISO 800, -1EV beállításokkal készült.


Pécs, 2019. május 1.

Kányás hangulatban...

... telt az elmúlt időszak. Öt hónapot felölelő fotós vállalkozásom véget ért. A kányákkal februárban is elkerültük egymást az etetőhelyen, csak a holló és egy-egy egerészölyv jutott ott fotótémául.

  

Hiányérzetemet az esti behúzásoknál enyhítettem.

Pár hangulatos naplemente során, a lemenő nap által megszínezett égbolt előtt próbáltam elkapni az éjszakázáshoz készülődő villás farkú ragadozókat,

vagy a naplemente szép ellenfényében próbáltam az esti gyülekezés hangulatát megfogni.



Ki-ki döntse el ez mennyire sikerült, mindenesetre én igazi kányás hangulatban búcsúztam tőlük. Talán ősszel találkozunk...


Pécs, 2019. február 21.

Holló

Kányás projektem az elmúlt két hónapban nem hozta azt az eredményt, amit vártam tőle. Miközben az erdőben már dobolnak a harkályok és kiáltoznak a csuszkák, addig az erdőszéli leskunyhóban magányosan telnek az ott töltött órák. Bosszantó a dolog, mert januárban az éjszakázó vörös kányák száma közben rekordot döntött,

és napközben is folyamatosan lehet látni a térségben vadászgató egyedeket.

Az okát nem nagyon értem, hisz a táplálék fogy rendületlenül, és a nyomok, megfigyelések szerint madár is van, nem kevés. Valahogy nem találtam a ritmust, amit a bejáró kányák felvettek. Csak nagy ritkán, egy-egy egerészölyvvel sikerül összefutni a szép havas januári hangulatban.


És ahogy jött, a január végén leesett hó februárra úgy el is olvadt, enyhe szél szárítja már a vetést. Azonban a kis erdősávnak hála, a les előtt még a hónap elején fehérlett a föld. Hátha ma szerencsém lesz! Gondoltam már ki tudja hányadszor, miközben február elején a leskunyhó felé sétáltam. Jöttömre vörös kánya ugrott fel a földről. Néhány kedves, de igen rövid jelzővel köszöntem el tőle, ami igazából csak azt jelentette, hogy aztán visszagyere ám! Gyorsan bevackolok, lássuk, ezúttal lesz-e valami. Nem is várok sokat, a pára épphogy leszáradt a les üvegéről, amikor ismerős szárnysuhogás után megzörrennek az ágak a kunyhó fölött, és hangos korrogással bejelentkezik a holló. Vagy tíz percet ült fölöttem, majd lehuppant a les elé. Na végre, négy hónapja játszik velem. Besétál portrétávolságba, fölkap egy koncot, és megy is. Örültem!

Ám nem maradok egyedül. Fiatal ölyv váltja a hollót, és rögtön egy öreg is társul hozzá. Kis pózolás után mindegyik megtalálja a helyét a placcon.



   

Jó ideig lent vannak. Miután mindegyik megtömte a begyét, felgallyaztak a szélső fákra. Újabb csere, megint itt a holló. Már nem vár, egyenesen a les előtt landol. Még egy portré, ami aztán a nap végét is jelentette. A kánya sajnos nem jött vissza...


Pécs, 2019. február 15.

A hónap képe - 2019. január

Egerészölyv - 2019. január, Baranya

Januári fotózásaim során nem voltam valami sikeres. A projektjeim ugyan szépen futnak, de valahogy nem sikerült a madarakkal egy ritmusba kerülni. Pedig nagyon bíztam a szép havas napokban, hogy majd sikerül képekbe önteni az elképzeléseimet. Nem így lett. A hónap végére azért az ölyvek megkegyelmeztek, és a sok-sok üres lesben töltött óra után adtak némi ízelítőt abból, hogy akár ilyen is lehetett volna a január...

A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 f/4.5-5.6 APO DG OS optikával, f7,1, 1/250, ISO 800, beállításokkal készült.


Pécs, 2019. február 1.

Vízió

A leskunyhó csuda egy találmány. Ha bebújok, és magam mögött becsukom az ajtaját, egy más világba kerülök. Az ember megszűnik embernek lenni. Észrevétlen figyelhetem a legóvatosabb madarakat is, ahogy erdei birodalmukat szemlélik,

vagy amikor szabadon szálló kiáltásukkal búcsúznak aznapra a lemenő naptól.

Ha szerencsém van, az erdő szelleme is megmutatja magát.

Ám az is lehet, hogy csak a szemem káprázik, de szeretném hinni, hogy néha sikerülhet. Hogy megérthetem azt, amit a fák suttognak, amit a szél mesél, amiről a madarak beszélnek. Ami akkor is létezik, ha nem ismerjük, és nem csupán puszta vízió.


Pécs, 2018. december 29.

Tekintetes úr

Lassan elcsendesedik a határ, a szántóföldeken befejeződtek az őszi munkálatok. Ideje volt már, mert a talajmunkákkal kiforgatott pockok elhúzták a madarakat az etetőhelytől. Több üres fotózáson is túl vagyok. Míg a kányák és a legtöbb ölyv a szántó traktorok mögött ücsörögtek a friss hantokon, és lesték a pockokat, addig a leskunyhóban általában eseménytelenül teltek a napok. Csak nagy ritkán esett be egy-egy ölyv a les elé az elhúzódó, hosszú ősz alatt.

Ezek az esetek legalább arra jók voltak, hogy el tudjam képzelni, milyen is lehetett volna mindez a kányákkal.

Talán most, decemberben már lenyugszik a környék, és lesz még szerencsém a szép röptű kányákhoz. Ilyen gondolatokkal bújtam be a kunyhóba, immár sokadszorra. Már megszoktam a kissé kényelmetlenre sikeredett, földbe ásott vermet. Hamar megnyugodott a környék, csak hollók korrogtak időnként a közelben. Furfangos madarak. Tudom, hogy bejárnak, de mintha sejtenék, hogy ott vagyok. Fél óránként megjelennek egy ellenőrző átrepülésre, de csak a szárnysuhogásuk hallatszik, és már mennek is tovább. Másfél, két óra is eltelhetett már, csak a kis vörösbegy szórakoztatott, ami az erdőszegélyből röpködött ki a húsra, mikor nagy madár húz át alacsonyan. Rétisas! Itt van az öreg hím. Talán most! Többször előfordult, hogy a les elől ugrott fel, amikor érkeztem. Egy óra feszült várakozás után, mikor már azt gondoltam, hogy el is ment, halk huppanás hallatszott oldalról. Kisandítottam, a sas ott állt a vetésben. A húst kémlelte.

Ej de óvatos. De aztán csak megindult, közelebb ugrállt. De mi ez? Furcsán, bice-bóca módjára járt a földön. Mikor beért a les elé, akkor láttam csak, a bal lába béna. Csüdjét behajlítva, az izületre támaszkodva lépett rá. Rögtön el kezdett táplálkozni.

Tépte, nyelte a zsigereket. Én meg fotóztam. 8 m a távolság, szinte magam mellett érzem.

Portrék készülnek. Hej az a tekintet, gyönyörű madár. Negyed órát lehetett előttem.

Gyorsan és sokat evett, aztán furán kibicegett a vetésbe, és feldobta magát. Alacsonyan húzott el a szántó fölött, bal lábát kicsi lógatva. Jó egy hónapja is így láttam, akkor azt hittem visz valamit. Biztos jól jön neki a könnyű táplálék, egy lábbal nem lehet egyszerű. Remélem még találkozunk...


Pécs, 2018. december 10.