búbos vöcsök

A szombat hajnal jó időt ígért, eljött az ideje a szezonnyitásnak. Még sötétben a helyszínen voltam, a tó közepén, a nádas mellett. Csak egy dolog hiányzott, a tutaj. Hűlt helye volt. Vakartam a fejem, hogy most mi is legyen, de nem volt mit tenni, visszagázoltam a töltésre. Szerencsére rövid bóklászás után megleltem a szökött lest. Bepakoltam, és a derékig, néha mellig érő vízben visszakormányoztam a helyére. Persze ekkorra már kezdett világosodni, és a ténykedésem természetesen nem maradt észrevétlen. Sok mindenre már nem számíthattam, de volt még némi idő napkeltéig, és úgy voltam vele, hogy ne vesszen kárba a reggel. Hát bebújtam, hogy legalább az érzés meglegyen. Az meg is jött azonnal. A hajnali hangulat a tutaj rejtekében utánozhatatlan. Lélekfrissítő egy semmilyen tél után. A csend hamar beállt, miután eltűntem a fürkésző szemek elől. Na de milyen izgalmas hangokkal teli ez a csend! A kis vöcskök már párban mozognak. Trillázó kiáltásuk betölti a vizet.

Mire a nap felkelt, a récék is előkerültek a nádasból. Kiszúrtam egy csörgő réce párt, de gondolom ők is kiszúrták az én korábbi ténykedésemet, ezért jó messze elkerülték a tutajt. A nádszegély mellett eloldalazó cigányrécét azonban már nem engedtem el kép nélkül.

Ezután sokáig csak a vizet bámultam, és a mögülem hallatszó hangokból próbáltam összerakni, mi is történik még a tavon. A hangok alapján azonosított szereplők közül csak egy búbos vöcsök mutatta meg magát. Párja nem volt még, ennek ellenére kitartóan járőrözött a vízen, és hallatta jellegzetes hangját.

Remélem nem marad egyedül, és lesz majd pár szép jelenet az elkövetkező időszakban. A vöcsökkel a hajnal véget ért. A nap már magasan járt, és ideje volt a reggelinek is. Hazaérve finom illatok töltötték be a lakást, feleségem töltött lángossal várt. Kiderült, hogy névnapom van... :)

Sokáig csak ringatóztam a folyamatosan hullámzó vízen, tűnődtem a a madarak hiányán. Végül a búbos vöcsök könyörült meg rajtam. Mint annyiszor, most is váratlanul bukkant fel előttem a víz alól. Piros szemével felém nézett, engedett egy rövid sorozatot, majd ismét eltűnt a víz alatt.

Hát ennyi jutott aznapra. Talán legközelebb...

Ó, egyem meg őket, hát itt vannak. És ami még jobb, én is itt vagyok. :) A család a gúnár vezetésével haladt ütemesen, FELÉM!

Mintha egyenesen a tutajt célozták volna meg, a családfő szépen a kamerába nézve vezette felém családját.

Természetesen már nem érdekelt, hogy még erős a fény a fotózáshoz, szólt a kereplő, ahogy csak bírta.

Nem akartam elhinni. Eddig a libák úgy kerültek, mint egy madárijesztőt, most meg itt úsznak előttem a kislibák is.

Amint a kis libanövendékek elhaladtak előttem, jött a következő meglepetés. Mivel a keresőben követtem vendégeimet, nem vettem észre, hogy a nyomukban egy második család is közeledett. Már egészen közel jártak, mikor felpillantottam.

A szülők portrétávolságban követték az előző csapatot, a kislibák, pedig szépen kitöltötték a képmezőt. Pár nappal korábbi kelésű fészekalj lehetett, a "rút kis kacsa" hatás náluk erősebb volt. :)

Nem tudtam betelni velük, az elképesztő közelség ezzel a félénk madárral teljesen lenyűgözött.

A libasereg végül eltűnt a látótérből, ám talán 10 perc múlva az egyik család újra felbukkant, és ezúttal a másik oldalról kerültek meg.

Kicsit távolabb úsztak most, így az egész alakos képek is megszülethettek.

Nahát, nem volt semmi. Kellett egy kis szünet, hogy feldolgozzam a történteket. Néhány réce mutatta magát, közülük egy üstökös adott lehetőséget egy fotóra.

Majd, mire a napsugarak kellően laposak lettek, az egyik búbos vöcsök is megjelent. Közvetlen a les mellett bukkant fel a víz alól, aztán már sietett is a dolgára.

Azt hiszem jó helyen úszik a tutaj. :) Újabb szünet következett. A ringatózó merengésből csipogó hangok riasztottak fel. Balról, egészen közel megjelent pár bolyhos apróság.

Megleptek a hattyúfiókák. Cukiságfaktor minden mennyiségben.

A tojó hattyú vezette a sort, az apróságok pedig hol egymás mellett, hol lemaradozva követték.

A sort a gúnár zárta. Komótosan táplálkozva követte családját.

Az egyre szebb fényekben a visszatérő vöcsök szórakoztatott tovább.

A les előterében forgolódott egy darabig, szépen mutatott a beálló szélcsendben kifeszülő vízen.

Szép volt. De még mindig nem volt vége a napnak. Az ismerős csipogó hang ismét jelezte, hogy látogatók közelednek. Ezúttal jobbról úszott be a hattyúcsalád. Nagyon közel. A legközelebbi tollpamacsokra nem is tudtam élességet állítani. Meg kellett várni, hogy kicsit távolabb kerüljenek.

Bociszemű vattapamacsok úszkáltak ellőttem szinte karnyújtásnyira. Azt hiszem erre a látványra a legkeményebb madarász szíve is meglágyul. :) Persze a szülők is hihetetlenül közel voltak. A gúnár maradt előttem pár percig, és a víz alatti zöldségből táplálkozott. Úgy jelent meg a keresőben, mint ahogy még soha nem láttam.

Ezt a hihetetlen napot a vöcsökkel zártam. Miután távolabb bukdácsolt és tollászkodott, a les előtt úszott el, hogy eltűnjön az öböl sarkában. Két szép portréval gazdagította a gyűjteményemet.

Két évvel ezelőtt azért szálltam ismét vízre, hogy a területen megjelenő nyári ludakat fotózzam. Ez eddig csak részben sikerült, így érthető, hogy azonnal reagálni akartam a váratlan lehetőségre. Lányommal másnap már költöztettük is a tutajokat. Harmadnap délután pedig már rajtuk elrejtőzve vártuk, hogy szerencsénk lesz-e a libákkal.

Egyből déjà vu érzésem lett. Öt évvel ezelőtt ugyanebben az időben kormányoztam a tutajt erre a helyre, egy kis nosztalgiával nyugtáztam, hogy újra a vöcsökbirodalomban vagyok. Az események is ennek megfelelően alakultak. Az öböl eldugott zugából búbos vöcsök pár tűnt fel.

A hullámzó vízen egyre közelebb jöttek, a szél kajlán belefújt a bóbitájukba.

Nem is tudom már hány ilyen helyzetet éltem át, de a búbos vöcsök mindig elvarázsol.

pláne, ha már olyan közel van, hogy nem fér bele a keretbe.

A szél még meg is fűszerezte a portrékat, időnként felborzolva bóbitájukat.

Csoda volt. Ez a fűszer, ami a mozgatórugója fotós munkásságomnak. Közel menni, titkokat ellesni, részese lenni a természetnek.

A vöcskök kis idő múlva tovább álltak, az öböl másik részén kezdtek halászni.

De nem maradtunk látnivaló nélkül. Hattyúk tűntek fel előttünk, szintén extrém közel.

Annyira a portréra koncentráltam, hogy először nem is vettem észre a nagy madár mellett úszó tollgombócokat. Fiókákat vezetett a tojó hattyú.

Nehéz ilyenkor nem elmosolyodni. A keresőbe nézve én is így tettem. A gúnár is követte a családot, vigyázó szemeivel úszott el a fiókák és a tutajok között,

kitakarva a teljes látómezőt.

Megvárta, míg a kis tollgombócok anyjuk kíséretében a nádas mellé érnek,

majd ő is nyugodt tollászkodásba kezdett.

A hattyúk híresek féltő természetükről, ez most szépen megmutatkozott. Ezzel a jelenettel vége is lett a napnak. A libák ugyan elmaradtak, a tökéletes haditervünk ellenére, de szerencsére a vöcsökbirodalomban mindig történik valami érdekes...

De az eddig megszokott hajnalpír derítésére hiába vártunk. A kergetőző szárcsák alatt alig néhány narancsos folt jelent csak meg a víz felszínén.

Bosszantó volt a dolog, mert sok olyan esemény történt, amiből akár lehetett is volna valami egy csöppnyi ellenfénnyel, így azonban nem lett.

Végül a felhő megkönyörült rajtunk, és elúszott a nap elől. A narancsos színáradat így ugyan elmaradt, de a fotózás végére lehetőség adódott némi művészkedésre.

A vízfelszínt beborító gömbök sokasága, és a madarakat rajzoló fény úgy jelent meg, mint egy képbe öntött ábránd...

A nádfal előtt úsztak el, a vízen pedig szépen tükröződött az égbolt hajnalpírja.

Jól kezdődik, egyből a főszereplőkkel. A ludak a már megszokott módon a nádfal előtt kezdtek táplálkozni, és szép lassan kioldalaztak a rózsaszín reflexióból. Teltek a percek, az égbolt egyre szebb színt öltött, a pára pedig mintha csak vastagodott volna, sűrű paplanként borította a vizet. Aztán megtörtént, amire annyira vártunk, az egyik liba felénk kezdett oldalazni.

Feszült pillanatok voltak. A madár tökéletes távolságban úszott át előttünk, szépen keresztezve az égbolt tükröződését.

A napkelte még messze, mégis gyönyörű árnyalatok jelentek meg a liba alatt.

Nem is akartam elhinni, de a madár befordult a lesek mellé,

és táplálkozni kezdett.

Ahogy forgolódott a gyékényes mellett, a háttérben feltűnt a másik is.

Hát mi van itt ma reggel? Mondhattam volna, hogy gyertek haza ludaim, de nem kellett biztatni a közelebbit, jött magától is.

A folyamatosan kattogó fényképezőktől nem zavartatva magát, nyakát a víz alá dugva kereste a reggelire valót.

Elképesztő volt a látvány. A fejéről lecsorgó víz, a szép derengés a vízen, a pára biztosította finom háttér és a madár közelsége teljesen lenyűgözött.

Kis félkört leírva szépen elkezdett oldalazni előttünk, és ritmusosan dugta a víz alá a nyakát egy-egy falat után.

Olyan közel haladt el, hogy már félő volt, kilóg a képkeretből.

Sok kép készült, a fényképező folyamatosan dolgozott, de a helyzetet nem hagyhattam ki.

Újabb víz alá bukások, lecsorgó víz, fejrázás után megjelenő vízcseppek.

Mindezek után a másik liba is elénk érkezett,

egy darabig közösen bukdácsoltak,

majd a kelő nap érkeztével egyik jobbra, másik balra távolodott el.

Egy távolabbi tollászkodással és szárnycsapkodással búcsúztak.

Ám az izgalmak még nem értek véget. Búbos vöcsök bukkant fel a közelben.

Egyből feltűnt, hogy nincs minden rendben vele. A csőrtövébe egy horgászzsinór gubancolódott.

Csórikám, valahogy összeszedhetett egy damillal leszakad horgot, vagy talán egy halat fogott, ami zsinórostól szökött meg a horgásztól. Borzasztóan nézett ki, bár a sérülés nem tűnt frissnek, és a madár sem volt legyengült állapotban.

Egy gyors tollrázás után hamar tovább is állt,

hogy távolabb halászni kezdjen. Fogott is egy nagyobbacska halat, ám nem tudta lenyelni. Többször próbálkozott vele, forgatta, elengedte, újra megfogta, de lenyelni nem tudta.

Ha csak a képeket nézem, gyönyörű volt, ahogy az izzó környezetben a hallal próbálkozott, de tudtam, hogy a problémáját a damil okozza, segíteni meg nem tudok. Így hát a libák okozta öröm, és a vöcsök miatti aggodalom keltette vegyes érzésekkel fejeztük be ezt a hihetetlen reggelt.

Az eső hamar elállt, és a barátréce sem jött közelebb. Szemlélődtem. A szemközti gyékényfalban mozdul valami apró. Törpegém. Jaj de pici. :)

Újabb szünet. A vöcsök járőrözik csak időnként. Ránéz a szomszédjára, aki ugyanezt teszi.

Párjaik minden bizonnyal a fészken ülnek. Hamarosan kelnek a zebracsíkos fiókák, na majd az lesz megint izgalmas. Nem is maradok tovább, nincs miért. Talán legközelebb...

A hímek zaklatása elől a tojó barátréce a beülőre menekül.

Szép a lila körítés, de gyorsan változnak a fényviszonyok, az égbolt egyre világosabb, a lila szín is szökőben.

A felbukkanó vöcsök tollrázása már-már szürkének hat.

De szerencsére a színtelenség rövid életű, a nádfal szélében gubbasztó vörös gém előtt már halvány színt kap a hullámzó pára,

és a víz alól előttünk felbukkanó vöcsök hátán mintha már megcsillanna a fény.

Igen-igen, a napkorong is kibújt már a nádas fölé, és a gém hamar narancsba öltözik.

Megunhatatlan a látvány, a tavat befedi a narancsos párapaplan. A barátrécék szerencsére a közelben maradtak, most ők adják a fő témát. A hímek a legaktívabbak,

a vízre lapulva, nyújtott nyakkal kergetik a tojókat.

Ha az egyikük megpihen, már jön is egy közeli hím, hogy megkörnyékezze.

Ennek köszönhetően a tojók a közelebbi beülőre is felülnek, végre néhány közeli felvétel is sikerült a gőzőlgő levesben.

De már fordul is a hím a háta mögött,

és folytatódik a kergetőzés.

Akárcsak a másik oldalon. A vöcskök között is feszült lett a helyzet, volt víztaposás és vízisí egyaránt.

Lassan a narancsos árnyalatok is fakulni kezdtek, a hajnali színjáték a végéhez közeledett. A prímet ma reggel a barátrécék vitték, de a végére azért maradt még egy mozzanat a szárnyakból és vízcseppekből.