úszó les

A les melletti gyékénysávban feltűnt egy szárcsacsalád. Mindkét szülő kísérte a 4-5 fiókát. Groteszk kinézetük már annyira csúnya, hogy szép. :) A szülők folyamatosan etették hangosan sípoló utódaikat.

Nagyon örültem a közeli lehetőségnek, de volt a dolognak egy szépséghibája. Míg az öregek a vártnak megfelelően rendszeresen beúsztak a virágmezőbe,

addig a fiókák csak a gyékénysáv széléig merészkedtek.

És az helyett, hogy az etetés szép, nyílt helyen történt volna, a szülők a finom falatokkal minduntalan visszatértek a kissé kusza környezetben várakozó csibékhez.

Persze érthető a kicsik ösztönös óvatossága, hiszen rendszeres a rétihéja őrjárat a víz fölött. Úgyhogy ezúttal meg kellett elégednem a nyílt helyen tollászkodó öreg madárral.

Remélhetőleg pár nap alatt kicsit felbátorodnak majd a fiókák, és lesz némi változás ezen a téren. Meglátjuk...

---

... Felkelt a nap. A tóparti erdő fölé emelkedve a vizet is elérik már a sugarak. Az ellenfényes oldalt bámulom, valami hangulatos fotót szeretnék. Egy szárcsa mozog rendszeresen a jó irányban, de nehéz dolgom van, a gyékényes takarásából iramodik meg, és váratlanul szalad át előttem. Esélyem sincs reagálni. Ezt eljátszotta párszor, mindig lemaradtam. Majd egyszer, mintha megsajnálna, szép komótosan úszik a megfelelő helyre. Na már csak valami plusz kellene. Egy tollrázás pont megteszi. Az ellenfény teszi a dolgát, és a vízcseppek ragyogó gyöngyökké válnak. ...

---

... Egy ideje semmi nem történik. A les körül nagy a nyugalom, túl nagy. Talán szundítok egy kicsit, kevés volt a három óra alvás. Bambulok, tekintgetek jobbra-balra, küzdök az álmossággal. Hirtelen szárnysuhogás, közeli csobbanás. Mi érkezett? Cigányréce ül előttem a vízen. Nagyon közel van, teljesen kitölti a keresőt. Ritka pillanat, ébresztő gyorsan! Párat kattintok, nem a legjobb helyre szállt le. Sebaj, a madár szépsége, közelsége extra élmény ma reggelre, garantált áloműző...

---

... A kányafüves mélyéről hangos trilla hangzik fel. Aha, megérkezett a kisfőnök. Nem látom még, de a megmozduló növények elárulják. Sejtem, hogy hol fog előbukkanni. Belőttem a helyet, már az objektíven keresztül nézem. És egyszerre csak megjelenik a kis vöcsök. Kicsit messze van, megpróbálom valahogy a képbe illeszteni. Jó a környezet, mindenhol sárga és fehér virágok. Szeretem ezt a látványt. Aztán a vöcsök ahogy jött, úgy el is tűnt. Elnyelte a kányafű...

A kócsagok is előszeretettel ácsorognak a virágok között,

és halásznak is, ha a szerencséjük úgy hozza.

Az első két próbálkozás ugyan ennél többet nem hozott, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy érdemes még erre a témára időt fordítani. :)

A vízityúkok elcsendesednek, egy darabig megint csak a köd gomolyog a víz fölött. Egyszer csak, nem is értem honnan, egy vöcsök terem előttem. De mindegy is, a lényeg, hogy itt van. Kicsit nézelődik, majd kinyújtott nyakát a vízre fektetve rekedtes hangján szólni kezdett. Szinte ugyanekkor a másik irányból is megjelent egy vöcsök. Egymás felé úsztak, és táncolni kezdtek.

Olyan volt, mintha nem is a tavon történne mindez, hanem valami képzeletbeli helyen. Semmi sallang, csak a felkelő nap finom fényeiben táncoló madarak.

Szép kecses mozdulatok, de ez már nem az a hosszú tánc, amit egy hónappal ezelőtt láttam. 

Szolid romantika csupán, ami összetartja a költés idejére a párost.

A táncnak hamar vége szakad, a vöcsköket egymás után nyeli el a köd. Az egyre erősödő fényben csak a vízityúk igyekszik a dolgára.

Ahogy a nap egyre feljebb kúszik, a napsugarak úgy kergetik szét a víz fölötti párát. Hamarosan újra az ismerős tavon vagyok szép fénygömbök között, és az előttem mélázó kis vöcsökkel búcsúztatom a reggelt.

majd jóval később, a naplemente utolsó sugaraiban az öbölben bukdácsoló búbos vöcsök mutatta meg magát.

Hát nem valami sok, lehetne mondani, de megéreztem a lehetőséget, ezért másnap ismételtem. Mint utólag kiderült, nagyon jól tettem. Az első dolog, ami rögtön feltűnt, hogy a vízityúkok nagyon aktívak voltak. Eddig is lehetett egy-egy "prutty"-ot hallani, de a mostani egészen más volt. Több helyről is szóltak a madarak, és gyakran hallatták éles, territoriális hangjaikat is. Nem is kellett sokat várni, hogy az elsőt meglássam.

Lőtávolon belül úszott el a les előtt. Nagyon örültem neki, öreg vízityúkból nem állok túl jól. De nem is kellett sokat várni a következő meglepetésre. Amint a madár eltűnt a les jobb oldalán, balról felhangzott egy másik vízityúk kiáltása. Erre az előbbi madár már meg is jelent ismét, de most jóval közelebb. Portré távolságban igyekezett a hang irányába jellegzetes bólogató mozgásával. Ej, ez aztán a jó lehetőség. Szeretem, amikor a madarak ennyire közel kerülnek. A hím tyúk (Milyen fura szókapcsolat. :)) eltűnt a balomon.

A hangját hallottam egy darabig a les mögötti gyékényesből. Kereste a riválisát, de minden bizonnyal nem találta, mert elhallgatott. Aztán kisvártatva a szomszédból ismét felhangzott egy vízityúk éles hangja. Erre madaram újra feltűnt. Megint jobbról érkezett, és ismét elúszott előttem.

A pruttyogásából ítélve körülnézett a les mögött, de nem járhatott sikerrel, mert jött is vissza, és célba vette a szemközti gyékényfoltot.

Ahogy felpillantottam, hova is tart, szemből észre vettem a közeledő másik madarat. Félúton találkoztak.

Faroktollaikat szétterpesztették, és a fekete-fehér mintázatot a másik felé fordítva forgolódtak egymás körül. Látszott, hogy nagy a feszültség, de csak kerülgették egymást.

A jelenetet látva arra számítottam, hogy összeugranak, de nem így történt. A fenyegető pózt megtartva mindegyik visszaúszott a saját területére. Hát tavasz van, kakaskodnak a tyúkok. :) Miközben a vízityúkokkal voltam elfoglalva, nem is vettem észre, hogy a már ismert hattyú a les mellé keveredett. Egészen közel volt, önfeledten táplálkozott. Amikor a fejét a víz alá dugta, ráfordultam az objektívvel. A közeli helyzet miatt különös volt a látvány. Főleg a csőre lepett meg, mint egy jó ráspoly. :)

Egymás után emelte ki a víz alól a finom hínárdarabokat.

A hattyútól azonban el kellett fordulnom, mert a szemben lévő gyékényfolt felől hangos trillázás és csobogás hallatszott. Kis vöcsök iramodott meg felém. Szerencsére szakaszosan tette, így a második nekirugaszkodásra már én is odaértem.

Jellemző viselkedése ez a revírjüket védő kis vöcsköknek, de mivel nagyon gyorsak, és legtöbbször teljesen váratlanul futnak, ezért eddig mindig lemaradtam a jelenetről, bár többször láttam már. Így talán érthető, hogy izgatottan néztem gyorsan vissza a memóriakártyára került pillanatokat. A madár elég dühös lehetett, mert pár másodpercig még felfújva magát forgolódott a vízen.

Nem tudtam mire vélni a vöcsök kirohanását, értetlenül néztem körül, amikor a lestől távolodva a víz alól felbukkant egy másik madár is. Aha, szóval a szomszéd  tiltott területre lépett.

De úgy látszik a házigazda hamar lenyugodott, mert amint látta, hogy a határsértő gyorsan távozik, megrázta magát, és egy bukással már el is felejtette a történteteket. Egészen közel került hozzám, úgy látszik ez egy ilyen nap. :)

Így azért egészen másként fest a kis vöcsök

Van már jó pár közeli felvételem róla, de minden egyes újabb találkozásnak nagyon tudok örülni.

És amikor elülnek a hullámok, kisimul a víztükör, és a fotós a madár szemébe néz, na az egy olyan pillanat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni.

A vöcsök miután jól megnézte magának az objektív lencséjét, persze magamra hagyott. Az "éppen" távolságban szaladó szárcsa után  már csak hanyagul utánadobtam egy sorozatot, mára azt hiszem megteltem élménnyel.

Remélem ismét megtaláltam a fonalat...

vagy éppen a les előtt bukkantak fel a víz alól.

Nyugalmukat akkor vesztették el, amikor a szemben lévő gyékényfolt felől felhangzott a szomszéd trillája. Az én párosom egyből válaszolt is. Jól emlékszem a márciusi esetre, amikor revírharc kerekedett a válaszolgatásokból, így izgatottan vártam, mi lesz a hangpárbaj kimenetele. Most azonban nem így történt. A vöcskök az helyett, hogy elindultak volna a rivális irányába, izgatott trillázásba, bukdácsolásba kezdtek, s mikor közvetlenül egymás mellett bukkantak fel, közösen, egymás felé fordulva kiáltották el üzenetüket a szomszédnak.

Nagyon megkapó és egyben hangos jelenet volt. Elég közel voltak ahhoz, hogy a kiáltásuk betöltse a les belsejét is. Nem túlzok, ha azt mondom, fizikailag is hatott rám a hangjuk. Miután jó hosszan trilláztak egymás előtt, jobbra-balra ingatva fejüket,

szorosan egymás mellett úszva elhagyták a látóteret. Nem láttam még ilyen viselkedésformát tőlük, pedig elég sok időt töltöttem az elmúlt évek alatt a kis vöcskök társaságában. Abban viszont biztos vagyok, hogy amit láttam, az a madarak közötti erős kapocs jele volt. Ezzel a közjátékkal aztán véget is ért a délután. A nap alábukott nyugaton. De ugye törvényszerű, hogy másnap reggel keleten ismét felbukkan, én pedig akkor már ismét a tutajon hasaltam. Hideg volt. Olyan páralehelős hideg. A tó is lehelt némi párát, közvetlenül a víz fölött sejtelmes hangulat uralkodott. Ahogy a nap emelkedett, úgy vált egyre izgalmasabbá az atmoszféra. Gomolygó, sárgás köd borította a tó felszínét. Na de mit sem ér az egész, ha a madarak elkerülnek. Márpedig ezen a reggelen ez történt. Jó mozgás volt, de lőtávolon kívül. Egyedül hűséges vöcsköm látogatott meg rövid időre, hogy hajnali magányomat enyhítse. Kicsit bukdácsolt a szép környezetben, és ennek hála végre el tudtam készíteni a bizonyító fotót, miszerint nálunk is élnek bálnák, csak jóval kisebbek, mint tengeri rokonaik. :)

Persze a szép bálnahát csak a másodperc törtrészéig látszik, a farokbóbita már igazán vöcskös.

Még kaptam egy szép párás-sziluettes pillanatot tőle, aztán ő is magamra hagyott.

Hát mit mondjak, nem volt túl eseményteli ez a két alkalom, de azért jó kis vöcskölés volt. :)

Hű, ez aztán a jó helyzet. A pára is segített, nem kellett aggódnom a jó háttér miatt.

A récék innentől kezdve nem zavartatták magukat, bátran kattintgathattam, én meg nem fukarkodtam. :) Alapos tollászkodásba kezdtek. Persze leginkább az igen dekoratív gácsérra koncentráltam. Gyönyörű madár, el lehet merülni a tollazat aprólékos mintázatában.

Sokáig rendezgették a tollaikat, a nap is emelkedett közben, és a szürke atmoszféra kezdett halvány színt ölteni. A páros nagyon összhangban volt. Tipikus se veled,

se nélküled kapcsolat. :)

Miután kinézelődték magukat, visszacsúsztak a vízre, és a tutaj mellett eltűntek a szemem elől. Na, ezt már nevezem közeli böjti réce fotónak.

Ahogy a récepár elúszott, a nap is felkelt. A legszebb fényjátékot madarak nélkül néztem végig. De nem bánkódtam, hiszen a memóriakártyán ott sorakoztak a már rég áhított fotók. A reggel azonban a fotózás végére még tartogatott egy meglepetést. Az induláson gondolkodtam már, amikor szárnysuhogás, halk kerregés, és egy böjti gácsér landolt csúszva a vízen. Aztán még egy, meg még egy, meg még kettő. Hirtelen öt réce forgolódott előttem. Az egy szem tojót négy gácsér vette körül, kerregve, hajladozva. Na most ebből mi lesz? Hát az lett, hogy a kis csapat célba vette a tutaj melletti pihenőfát.

Mi van itt ma kérem? Egyre másra sorakoztak a böjti récék a fán.

A nap már magasan járt, és rá kellett jönnöm, hogy kicsit hibáztam a pihenőfa pozícióját illetően. A napsugarak jól oldalba kapták a madarakat, figyelnem kellett nagyon a helyes expóra. Persze az apró bakit feledtette a madarak jelenléte, bőszen nyomtam a gombot.

A madarak sorban másztak fel a fára, majd rövid tollászkodás után sorban el is úsztak. Az utolsó kép az ellenfényben pózoló tojóról készült.

Jó kis reggel volt. 2015 tavaszán találkoztam először a fajjal az akkor frissen indított tutajos projekt elején. Azóta vártam egy közeli lehetőségre. Azt hiszem kiböjtöltem. :)

Nagyon szép volt, ahogy a ráeső fény megvilágította a tollazatának minden részletét, de azért a közeli böjti fotóra vonatkozó kívánságomat továbbra is fenntartom. :) Talán tíz percet voltam egyedül ezen gondolataimmal, amikor a tőlem balra lévő kis nádasbeli öbölben ismerős, rekedtes hanggal megjelent a búbos vöcsök. Izgatottnak tűnt, a már sokszor látott pózban közeledett az öböl közepe felé, vízre fektette nyújtott nyakát, és úgy forgolódott, miközben hangosan szólt. De ez után olyat művelt, amit még nem láttam tőle. Szárnyait felemelve, tollait felmeresztve, mereven bámult az öböl széle felé.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, és felpillantottam a keresőből, hogy mit is néz a madár ennyire. Hát az öböl másik szélén, tőlem távolabb egy másik vöcsök ugyanilyen pózban bámult vissza. Hej, itt valami lesz, az már biztos. A távolabbi vöcsök pár másodperces pózolás után alábukott, de a közelebbi továbbra sem engedte le a szárnyait. Tudtam, hogy valami történni fog, és abban a pillanatban a víz alól felbukkant a másik.

Innen nem volt kérdés mit látok, a vöcskök násztánca vette kezdetét. A víz alól felbukkant madár furcsán görbített háttal kezdett pózolni a másik előtt,

amaz meg feltartott szárnyakkal illegette magát.

Sosem láttam még a táncuknak ezt a részét, egyszerűen fantasztikus volt. Mint egy szigorú szabályok szerint megtervezett koreográfia. Néhány másodperces pózolás után aztán egymással szembefordultak, és következett a már ismerős, szembenézős fejrázogatás.

Hosszú ideig táncoltak, és szinte minden mozdulatukra kattant is a fényképező.

Percek teltek el így, ahogy illegették magukat, majd látszott, hogy végéhez közeledik a dolog, lassan eltávolodtak egymástól. Már nem is fértek bele együtt a keresőbe, csak figyeltem a történéseket, amikor a madarak szinte egyszerre a víz alá buktak. Ugye most az következik, amire gondolok! Szállt az ég felé a kívánságom. Igen! A vöcskök egy-egy hínárcsomóval a csőrükben bukkantak fel ismét, és egymás felé úsztak. Izgalom a tetőfokon, feszülő ujj a gombon, szem a keresőn. A két vöcsök egymás mellé ért, és hangos csobogással felemelkedtek a vízből.

Mint két balettművész, úgy táncoltak egymással szemben, a vizet taposva,

majd szép lassan visszaereszkedtek a vízre, és ketten együtt elhagyták az öblöt. Én meg csak néztem ki a fejemből, és bámultam az ellaposodó hullámokat. Sok szép dolog van a természetben, de azt hiszem a búbos vöcskök táncánál kevés szebb, meghittebb dolgot láttam eddig. Talán egy óra is eltelt, nehezen tértem magamhoz az eufórikus állapotból, mert természetesen legalább tízszer végignéztem a képeket. Hangos csobogás térített magamhoz, hiszen még mindig a lesben vagyok, nem ártana figyelni is. Szárcsák pózoltak a tutaj előtt. Mire rájuk fordultam, már össze is ugrottak.

Ment a csihi-puhi rendesen, amiből természetesen senki nem maradhat ki, és már hárman csépelték egymást.

A napsütésnek és a jó záridőnek köszönhetően sok olyan pillanat is megörökítésre került, amit a valóságban fel sem fogtam.

Szárnnyal és lábbal is adtak egymásnak.

Persze komoly sérülést nem okoztak egymásnak, mindenki sértetlenül távozott a helyszínről. Egészen naplementéig nem is történt semmi. Már szép sárgán festett a nap, amikor két réce jelent meg a látótérben.

Kendermagos récék voltak.

Vártam, hogy közeledjenek, de nem tették. Biztos távolságban kezdtek táplálkozni, úgyhogy a közelebbi fotóra vonatkozó kívánságomat ezennel rájuk is kiterjesztem. :)

Minden nap véget ér egyszer, most is így történt. Stílusosan a lemenő nap sugaraiban táncoló vöcskökkel búcsúztam én is.