szárcsa

A szombat hajnal alkalmasnak is tűnt, hogy elindítsam a hatodik tutajos szezont... Az eget nehéz felhők takarták, a napfényre kevés esély mutatkozott. Ahogy pirkadni kezdett, ez egyre nyilvánvalóbbá is vált. Egy-egy lángoló felhő jelezte csupán a napkelte idejét.

Sebaj, a vizet betöltő hangok, a nádasból kihallatszó loccsanások és a les jól eső atmoszférája ellensúlyozta a fény hiányát. A tutaj elé beúszó kis vöcsök pedig elindította a napot is.

Régi ismerős már, de egy szép, közeli kis vöcsök fotónak mindig van helye a kollekcióban.

Szárcsák is mozogtak a közelben. Javában megy az ilyenkor szokásos kergetőzés. Néhányuk homlokpajzsán véres hegek árulkodnak az összecsapások komolyságáról.

Szóval jó volt a hangulat. Pirregett a tücsökmadár, megszólalt idén először a kakukk, és a nádas fölött rétihéják járőröztek. És a hangokból ítélve a libák is felébredtek. Először a nádas mélyéből hallatszott egy-egy gágogás. Majd egyre több, egyre közelebbről, aztán már a látótérben is átrepült néhány. A tutaj mostani pozícióját a korábbi két év megfigyelései alapján választottam. Libát akarok fényképezni, mégpedig közelről. Ráadásul a napokban már frissen kikelt fiókákat is láttam, úgyhogy nagy volt bennem az izgalom. Talán fél óra is eltelt ebben a feszült várakozásban, mikor egészen közel szólt egy hangos gágogás, amit finom csobbanások, loccsanások kísértek. Libák vannak a közelben, méghozzá nagyon közel. Levegőt is alig mertem venni, amikor megláttam. Nem lehetett messzebb 2-3 méternél. Halkan sziszegve, a környéket pásztázva úszott be elém a gúnár.

Nagyon közel volt. Forgolódott, pásztázta a környéket, és szemmel láthatóan a rá meredő fényes szemet méregette.

Egy oka lehet csak annak, hogy ennyire figyelmes, és ez szinte azonnal ki is derült. A les elé apró, sárga tollgombócok úsztak be.

Fiókái miatt volt ennyire izgatott. Mielőtt bevezette volna családját a vízre, felmérte, biztonságos-e a terep.

A kislibák pedig halk csipogásokkal a forgolódó gúnár után igyekeztek, hol jobbra, hol balra,

mígnem aztán a hátvédként megérkező tojó zárta a sort.

Amíg a gúnár a les mellett, a gyékénysáv mentén tovaúszott, a kis csapat várakozott pár másodpercig előttem,

majd miután biztonságosnak bizonyult a továbbhaladás, ők is követték, és eltűntek a szemem elől.

Micsoda pillanatok voltak! Talán az egyik legmegkapóbb jelenet a libák életében, amikor a szülők a frissen kikelt fiókáikat vezetgetik. A féltő, óvó szülői viselkedés, és a fiókák ragaszkodása a szüleikhez nagyon kedvessé teszik a nyári ludak családi életét. Három tutajos szezon kellett, hogy mindezt testközelből átélhessem. Felemelő érzés volt.

Nem is vártam sokat, a legközelebbi hajnalon próbára is tettem a szerencsémet. Az éjszakai hideg ismét megtette a hatását. A víz fölé masszív pára képződött, ami csak fokozta a napkelte előtti sejtelmességet. A hínármezőn táplálkozó fiatal vízityúkból is csak akkor látszott valami, amikor a közelbe ért.

Elindult a nap, vártam, hogy kicsit oszoljon a köd, és többet lássak az objektíven keresztül. A nyár eleji zsongás már eltűnt, csend van. Egy-egy hangból lehet csak következtetni, hogy mi is történik a környéken. Így hát fülelek. Jégmadár éles hangja vág át a ködfalon. Rövidesen ő is előbukkan, és a tutaj melletti gyékénybuzogányon landol.

Mosolyogtam is, előző nap délután szúrtam oda ezzel a szándékkal. Fény még sehol, de a madár itt van, hát fényképeztem.

Régi ismerősök vagyunk, hát köszöntünk egymásnak, majd a jégmadár átröppent a túlsó nádszegélyhez. De nem maradtam látnivaló nélkül, kerregve egy nagy kócsag szállt le elém.

Szinte feloldódott a nagy párában, ahogy a hínármezőben sétálgatott.

Egyszer-egyszer kapta csak oldalba a kelő nap fénye, ha utat talált a köd repedésein.

Kicsit elfordultam a kócsagtól, mert jeges barátom visszatért a buzogány csúcsára.

A napfény már az ő tollait is elérte. Finoman ugyan, de feltűnt az irizáló hatás az oldalán.

Közben a kócsag kicsit beljebb ért a nádszegélytől. Időben pillantottam felé, mert amit láttam a keresőben, olyat még nem nagyon tapasztaltam.

Amint ellépdelt a nádszegély mellől, az addig halványan felsejlő növényzet teljesen eltűnt mögüle. A ráeső gyenge napfénytől finoman világítottak a tollai, a sűrű pára pedig egészen különleges, halvány kékségben ölelte körül.

A kék és fehér sejtelmes játéka alakult ki abban a pár pillanatban, amíg a madár átért a másik oldalra, és eltűnt a szemem elől.

Pár pillanatnyi, mulandó csoda volt, de csoda volt. Levezetésnek még próbálkoztam a túloldalon úszkáló récékkel,

és a hínármezőn csipkedő szárcsákkal,

de a ma reggeli varázslat már elmúlt, ideje menni. Lángos lesz a reggeli...

De az eddig megszokott hajnalpír derítésére hiába vártunk. A kergetőző szárcsák alatt alig néhány narancsos folt jelent csak meg a víz felszínén.

Bosszantó volt a dolog, mert sok olyan esemény történt, amiből akár lehetett is volna valami egy csöppnyi ellenfénnyel, így azonban nem lett.

Végül a felhő megkönyörült rajtunk, és elúszott a nap elől. A narancsos színáradat így ugyan elmaradt, de a fotózás végére lehetőség adódott némi művészkedésre.

A vízfelszínt beborító gömbök sokasága, és a madarakat rajzoló fény úgy jelent meg, mint egy képbe öntött ábránd...

Igazán a récék jelenléte csigázott föl. Nagy csapat barátréce forgolódott a vízen, de sajnos, mint általában a tó másik oldalán. Udvarló hímek hajtották a tojókat, jellegzetes hangjuk betöltötte a tavat. Egy-egy páros került csupán a lőtáv határára.

Bosszantó a dolog, de szinte alaptörvény. A vízen mindig minden messzebb van a kelleténél. Ennek ellenére a startoló récét nem hagytam ki.

A ludak is megjelentek a szép fényekben, de mint a fent említett törvény kimondja, messze, a nádfal mellett.

Be is kellett érnem ennyivel, egy madár sem tette tiszteletét a tutaj előtt. Bolondok napja nem kedvezett. Ez csak azt jelentheti, hogy vagy nem vagyok bolond, vagy nagyon... :)

Néhányuk a közelben kezdett bukdácsolni,

és táplálkozni.

Velük múlattuk az időt. Se fény, se érdekes jelenet, csak a hullámzó, szürke víz, meg a fekete madarak. A közelben landoló hattyú okozott csupán némi izgalmat.

Hát ennyi. Naplementére nem is számítva hagytuk abba a napot. A lesből kimászva, már a partról néztük végig, ahogy a libák a vízen landoltak, és a szétterülő felhő peremén kibukkant a lemenő nap. Na majd legközelebb...

Nem semmi ez a színvarázs, mintha a madarak lávafolyón úszkálnának.

Az izzás gyorsan változik, ahogy emelkedik a napkorong úgy tűnik el a lángolás. De a szárcsák egyre aktívabbak.

Örülök neki, egy jó szárcsafutás már nagyon hiányzik a kollekcióból. Megy is a kergetőzés, távolabb is, közelebb is, csak én vagyok lassabb a kelleténél. Végül egy páros jelenetre odaérek én is. Kis ellenfény, kis fröccsenés, két szárcsa, és egy jó ütemben ellőtt expo. Na, most mondom, hogy elkezdődött a szezon. :)

Nem úgy a szárcsák. Egymást rohamozva rendszeresen előttünk futottak el.

A récék is most mintha közelebb lennének, egy-egy barátréce tűrhető távolságba került,

és talán a mindig óvatos tőkések is mintha egy hajszálnyival errébb lennének.

A vízityúkokkal nincs ilyen gond, folyton a les közelében pruttyognak a nádasban, és olykor, ha szerencsénk van, elöl kerülnek ki, nem pedig mögöttünk.

A vízen már csak így megy ez. Folyton a távolságot latolgatjuk... Az odébb pihenő barátrécék közé kis csapat üstökösréce csobban. Gácsérok. Persze megint a határon.

Szerencsére az egyikük felénk indul. Micsoda színei vannak!

Bíztam benne, hogy a többi is követi, hát nem. Egyikük megiramodott, és vitte a harmadikat is.

A récék elhúzódtak, és a távolabb mozgó kanalas récék sem jöttek közelebb, hiába szugeráltam őket. A délután a vöcskökkel folytatódott. Egy rövidke tollászkodás erejéig időztek előttünk. Már nem olyan aktívak, mint pár hete, minden bizonnyal a költéssel vannak elfoglalva.

Estére a szárcsák is lenyugodtak, kergetőzés helyett tollászkodással telt az idő.

A napot pedig egy vörős gém zárta. A szemközti nádfalban settenkedett be elénk. Meg kellett állapítanom, hogy a nászruhás vörös gém nagyon szép madár. Na majd legközelebb tisztább környezetben is megnézzük...