szárcsa

A nagy csetepaté közben észre sem vettem a megjelenő nyári ludat. Mire a szárcsák úgy vélték, hogy eleget ütlegelték egymást, már ott úszott a hullámzó vízen.

A tollászkodáson addigra már túl is volt, csak ringatózott kicsit az esőben,

majd a dolgára sietett. Sokáig nem is történt egyéb, minthogy a tutaj tetejét csapkodta az eső, és a szokásosnál jobban ringatta a szél. Illetve ez nem teljesen igaz, az öböl túlfelén nászoltak a vöcskök, és a récék is megjelentek a nádszegély mentén. Mondanom sem kell, hogy valójában a kanalasok miatt áztatom magam ebben az időben. Itt is vannak, összesen 5-6 pár lehet a tutaj előterében. Szigorúan párban mozognak, és jellegzetesen, a fejüket a víz alatt tartva cirkáltak a vízen. Jó másfél óra is eltelt mire odáig jutottunk, hogy némelyik kanalas pár már annyira közel ért, hogy a fényképező is munkába lendülhetett.

Jaj de megszerettem ezt a madarat. Az a szerszám a csőre helyén valami elképesztő.

Fantasztikus dolog ez, és ilyenkor aztán már abszolút nem számít, hogy esik-e az eső vagy nem. Közel és távol is kanalas récék cirkálnak a vízen, és most ez a lényeg.

Közelebb, még közelebb. Mondtam nekik.

És akkor megtörtént. Pár napja elhelyeztem egy vastagabb ágat a nádszegély mentén, hátha a récék birtokba veszik, és pihenőfának használják. Úgy látszik, a kanalasokkal egy rugóra jár az eszünk. A legközelebbi páros célba vette a fát.

Jó húsz percnyi tollászkodás és pihenés következett. Nem részletezem, mindent leképeztem.

Na, hát nem tudom hova lehet ezt még fokozni, mindenesetre megpróbálom. Talán, ha kisüt a nap... :)

A tutaj előterébe beúszó páros a kelleténél ugyan kicsit távolabb kezdett bukdácsolni,

de a hímről azért készült pár kép. Egészen furák azok a fehér szemei. :)

A főszereplők sem várattak sokáig. A cigányrécék között átúszott egy kanalas páros.

Eltűntek a les mellett a nádszegélyben. Nem akartam szem elől téveszteni őket, de a közöttünk kibukkanó szárcsára muszáj volt pár kockát elereszteni.

Kitekeredve lestem a nádast bal felé, hátha előbukkannak a kanalas récék. A hím meg is mutatta magát kicsit távolabb,

de a figyelmemet megint elterelte valami más. A másik irányból, egészen közelről, búbos vöcsök szólalt meg. Eddig is hallottam távolabbról, de erre már fel kellett pillantanom. Nem tehetek róla, a búbos vöcsök is a gyengém, nem tehettem meg, hogy nem fordulok rá az objektívvel.

Időnként hangoskodva forgolódott előttem,

és nagy meglepetésemre egyre közelebb ért. Már portrékat lőttem róla.

Ej, mennyit küzdöttem évekkel ezelőtt az ehhez hasonló fotókért.

Fantasztikus volt. Annyi vöcskös kaland után most sem tudok betelni vele. A madár nézelődött, néha hangosan szólt, majd kisvártatva az öböl túlfeléről választ is kapott. Nem is várt sokáig, egyből célba vette a még láthatatlan másikat.

Azonban amint elérte a túlsó nádszegélyt, egyből kiderült, miért is volt az előbbi közjáték. A párját hívta. Ugyanis az avas növényzetből előbukkanó másik vöcsökkel egyből násztáncba kezdtek. Még ha távol is történt ahhoz, hogy jó kép születhessen róla, az ajándékozás pillanatai nagyon megkapóak voltak.

A vöcskök eltűntek a látóteremből, jöhetnek ismét a récék. A kanalas páros közben előkeveredett a takarásból. Csőrüket a szárnyuk alá rejtve pihentek a hullámzó vízen.

Ennél azért aktívabb viselkedést várok el egy fotózás alatt. Legalább olyat, mint a kissé távoli kendermagos tollászkodása volt.

Persze nem volt mit tenni, várni kellett. Szerencsére a hangulat hamar felpaprikázódott. Hím kanalas került fényképezhető távolságba.

Erről van szó. Ráadásul egymást hajtva újabbak kerültek a közelembe.

A hormonoktól túlfűtött gácsérok nem szívelik ilyenkor egymás közelségét. Ennek köszönhetem, hogy egyikük beúszott portré távolságra.

Ne erre mondják, hogy ez nem volt semmi. Azt hiszem egy szavam sem lehet.

A kanalasok végül magamra hagytak. A napot, pont ahogy kezdtem, a cigányrécékkel fejeztem be.

Szépek ezek a csoki madarak is, szó se róla. Úgy vélem jól alakul ez a récékkel teli tavasz, és a mai napon is nagy kanállal merítettem belőlük. :)

A szombat hajnal alkalmasnak is tűnt, hogy elindítsam a hatodik tutajos szezont... Az eget nehéz felhők takarták, a napfényre kevés esély mutatkozott. Ahogy pirkadni kezdett, ez egyre nyilvánvalóbbá is vált. Egy-egy lángoló felhő jelezte csupán a napkelte idejét.

Sebaj, a vizet betöltő hangok, a nádasból kihallatszó loccsanások és a les jól eső atmoszférája ellensúlyozta a fény hiányát. A tutaj elé beúszó kis vöcsök pedig elindította a napot is.

Régi ismerős már, de egy szép, közeli kis vöcsök fotónak mindig van helye a kollekcióban.

Szárcsák is mozogtak a közelben. Javában megy az ilyenkor szokásos kergetőzés. Néhányuk homlokpajzsán véres hegek árulkodnak az összecsapások komolyságáról.

Szóval jó volt a hangulat. Pirregett a tücsökmadár, megszólalt idén először a kakukk, és a nádas fölött rétihéják járőröztek. És a hangokból ítélve a libák is felébredtek. Először a nádas mélyéből hallatszott egy-egy gágogás. Majd egyre több, egyre közelebbről, aztán már a látótérben is átrepült néhány. A tutaj mostani pozícióját a korábbi két év megfigyelései alapján választottam. Libát akarok fényképezni, mégpedig közelről. Ráadásul a napokban már frissen kikelt fiókákat is láttam, úgyhogy nagy volt bennem az izgalom. Talán fél óra is eltelt ebben a feszült várakozásban, mikor egészen közel szólt egy hangos gágogás, amit finom csobbanások, loccsanások kísértek. Libák vannak a közelben, méghozzá nagyon közel. Levegőt is alig mertem venni, amikor megláttam. Nem lehetett messzebb 2-3 méternél. Halkan sziszegve, a környéket pásztázva úszott be elém a gúnár.

Nagyon közel volt. Forgolódott, pásztázta a környéket, és szemmel láthatóan a rá meredő fényes szemet méregette.

Egy oka lehet csak annak, hogy ennyire figyelmes, és ez szinte azonnal ki is derült. A les elé apró, sárga tollgombócok úsztak be.

Fiókái miatt volt ennyire izgatott. Mielőtt bevezette volna családját a vízre, felmérte, biztonságos-e a terep.

A kislibák pedig halk csipogásokkal a forgolódó gúnár után igyekeztek, hol jobbra, hol balra,

mígnem aztán a hátvédként megérkező tojó zárta a sort.

Amíg a gúnár a les mellett, a gyékénysáv mentén tovaúszott, a kis csapat várakozott pár másodpercig előttem,

majd miután biztonságosnak bizonyult a továbbhaladás, ők is követték, és eltűntek a szemem elől.

Micsoda pillanatok voltak! Talán az egyik legmegkapóbb jelenet a libák életében, amikor a szülők a frissen kikelt fiókáikat vezetgetik. A féltő, óvó szülői viselkedés, és a fiókák ragaszkodása a szüleikhez nagyon kedvessé teszik a nyári ludak családi életét. Három tutajos szezon kellett, hogy mindezt testközelből átélhessem. Felemelő érzés volt.

Nem is vártam sokat, a legközelebbi hajnalon próbára is tettem a szerencsémet. Az éjszakai hideg ismét megtette a hatását. A víz fölé masszív pára képződött, ami csak fokozta a napkelte előtti sejtelmességet. A hínármezőn táplálkozó fiatal vízityúkból is csak akkor látszott valami, amikor a közelbe ért.

Elindult a nap, vártam, hogy kicsit oszoljon a köd, és többet lássak az objektíven keresztül. A nyár eleji zsongás már eltűnt, csend van. Egy-egy hangból lehet csak következtetni, hogy mi is történik a környéken. Így hát fülelek. Jégmadár éles hangja vág át a ködfalon. Rövidesen ő is előbukkan, és a tutaj melletti gyékénybuzogányon landol.

Mosolyogtam is, előző nap délután szúrtam oda ezzel a szándékkal. Fény még sehol, de a madár itt van, hát fényképeztem.

Régi ismerősök vagyunk, hát köszöntünk egymásnak, majd a jégmadár átröppent a túlsó nádszegélyhez. De nem maradtam látnivaló nélkül, kerregve egy nagy kócsag szállt le elém.

Szinte feloldódott a nagy párában, ahogy a hínármezőben sétálgatott.

Egyszer-egyszer kapta csak oldalba a kelő nap fénye, ha utat talált a köd repedésein.

Kicsit elfordultam a kócsagtól, mert jeges barátom visszatért a buzogány csúcsára.

A napfény már az ő tollait is elérte. Finoman ugyan, de feltűnt az irizáló hatás az oldalán.

Közben a kócsag kicsit beljebb ért a nádszegélytől. Időben pillantottam felé, mert amit láttam a keresőben, olyat még nem nagyon tapasztaltam.

Amint ellépdelt a nádszegély mellől, az addig halványan felsejlő növényzet teljesen eltűnt mögüle. A ráeső gyenge napfénytől finoman világítottak a tollai, a sűrű pára pedig egészen különleges, halvány kékségben ölelte körül.

A kék és fehér sejtelmes játéka alakult ki abban a pár pillanatban, amíg a madár átért a másik oldalra, és eltűnt a szemem elől.

Pár pillanatnyi, mulandó csoda volt, de csoda volt. Levezetésnek még próbálkoztam a túloldalon úszkáló récékkel,

és a hínármezőn csipkedő szárcsákkal,

de a ma reggeli varázslat már elmúlt, ideje menni. Lángos lesz a reggeli...

De az eddig megszokott hajnalpír derítésére hiába vártunk. A kergetőző szárcsák alatt alig néhány narancsos folt jelent csak meg a víz felszínén.

Bosszantó volt a dolog, mert sok olyan esemény történt, amiből akár lehetett is volna valami egy csöppnyi ellenfénnyel, így azonban nem lett.

Végül a felhő megkönyörült rajtunk, és elúszott a nap elől. A narancsos színáradat így ugyan elmaradt, de a fotózás végére lehetőség adódott némi művészkedésre.

A vízfelszínt beborító gömbök sokasága, és a madarakat rajzoló fény úgy jelent meg, mint egy képbe öntött ábránd...

Igazán a récék jelenléte csigázott föl. Nagy csapat barátréce forgolódott a vízen, de sajnos, mint általában a tó másik oldalán. Udvarló hímek hajtották a tojókat, jellegzetes hangjuk betöltötte a tavat. Egy-egy páros került csupán a lőtáv határára.

Bosszantó a dolog, de szinte alaptörvény. A vízen mindig minden messzebb van a kelleténél. Ennek ellenére a startoló récét nem hagytam ki.

A ludak is megjelentek a szép fényekben, de mint a fent említett törvény kimondja, messze, a nádfal mellett.

Be is kellett érnem ennyivel, egy madár sem tette tiszteletét a tutaj előtt. Bolondok napja nem kedvezett. Ez csak azt jelentheti, hogy vagy nem vagyok bolond, vagy nagyon... :)

Néhányuk a közelben kezdett bukdácsolni,

és táplálkozni.

Velük múlattuk az időt. Se fény, se érdekes jelenet, csak a hullámzó, szürke víz, meg a fekete madarak. A közelben landoló hattyú okozott csupán némi izgalmat.

Hát ennyi. Naplementére nem is számítva hagytuk abba a napot. A lesből kimászva, már a partról néztük végig, ahogy a libák a vízen landoltak, és a szétterülő felhő peremén kibukkant a lemenő nap. Na majd legközelebb...

Nem semmi ez a színvarázs, mintha a madarak lávafolyón úszkálnának.

Az izzás gyorsan változik, ahogy emelkedik a napkorong úgy tűnik el a lángolás. De a szárcsák egyre aktívabbak.

Örülök neki, egy jó szárcsafutás már nagyon hiányzik a kollekcióból. Megy is a kergetőzés, távolabb is, közelebb is, csak én vagyok lassabb a kelleténél. Végül egy páros jelenetre odaérek én is. Kis ellenfény, kis fröccsenés, két szárcsa, és egy jó ütemben ellőtt expo. Na, most mondom, hogy elkezdődött a szezon. :)

Nem úgy a szárcsák. Egymást rohamozva rendszeresen előttünk futottak el.

A récék is most mintha közelebb lennének, egy-egy barátréce tűrhető távolságba került,

és talán a mindig óvatos tőkések is mintha egy hajszálnyival errébb lennének.

A vízityúkokkal nincs ilyen gond, folyton a les közelében pruttyognak a nádasban, és olykor, ha szerencsénk van, elöl kerülnek ki, nem pedig mögöttünk.

A vízen már csak így megy ez. Folyton a távolságot latolgatjuk... Az odébb pihenő barátrécék közé kis csapat üstökösréce csobban. Gácsérok. Persze megint a határon.

Szerencsére az egyikük felénk indul. Micsoda színei vannak!

Bíztam benne, hogy a többi is követi, hát nem. Egyikük megiramodott, és vitte a harmadikat is.

A récék elhúzódtak, és a távolabb mozgó kanalas récék sem jöttek közelebb, hiába szugeráltam őket. A délután a vöcskökkel folytatódott. Egy rövidke tollászkodás erejéig időztek előttünk. Már nem olyan aktívak, mint pár hete, minden bizonnyal a költéssel vannak elfoglalva.

Estére a szárcsák is lenyugodtak, kergetőzés helyett tollászkodással telt az idő.

A napot pedig egy vörős gém zárta. A szemközti nádfalban settenkedett be elénk. Meg kellett állapítanom, hogy a nászruhás vörös gém nagyon szép madár. Na majd legközelebb tisztább környezetben is megnézzük...