szárcsa

Újabb dupla

Hajnal van. Az éppen derengő vízen feltűnik valami. Az előbb, a növényzet között még nem volt ott az a gombóc. Hogyan került oda? És mi az egyáltalán? Ahogy egyre tovább figyelem, mintha megmozdulna, és mintha csőre is lenne. Aha! Akkor ez egy madár.

Na de miféle? Hamarosan arra is fény derül. De a szó legszorosabb értelmében. Ahogy egyre jobban világosodik, egyre több részletet látni, és a gombóc is mozgásba lendült. Cankó, már jól látszik. Elcsipeget a növényzet között, egészen napkeltéig.  Mire a napfény a vízet éri, addig szerencsésen a közelbe ér.

Egy réti cankó. Hát igen, nyár közepe van, a partimadaraknál ilyenkor kezdődik meg a vonulási időszak. Remélhetőleg az elkövetkező időszakban még többen lesznek. A réti cankó föl-alá lépdel a vízben, átröppen a túloldalra, visszajön. Szépen mutatja magát a felkelő nap fényében.

A cankó aztán a közeledő szárcsák zajára odébbáll. A növényzet között közeledik két öreg madár, de nem egyedül. Négy apró fióka követi őket. Nahát, minden bizonnyal egy pótköltés. 

A szárcsák eltávolodnak, kár, nem bántam volna egy közelebbi fotót is az apróságokról. A nap is zavaróan erős lett, mára ennyi volt. Vagyis reggelre. A múltkori duplázós nap olyan jól sikerült, hogy erre a napra is beterveztem egy esti itatózást. Szóval délután ötkor már a leskunyhóban ülök. A víz melletti forgalom nagyjából ugyanaz, mint pár nappal ezelőtt. Nem unatkozom, de próbálok csak a szebb pillanatokra, helyzetekre szorítkozni. Például az itató mellett várakozó tengelicekre. Legtöbbször azzal kezdik, hogy leszállnak a szomszédos bokorra, ahol kicsit szemlélődnek,

majd csak utána röppennek a víz mellé.

Vagy nagyon szép volt például az a hím zöldike, ami egészen közel a leshez ült le a medence szélére.

De amit igazán vártam, az a sordély megjelenése.

Olyan szerencsés délután volt, hogy négy példány is beszállt, amíg ott voltam.

Született portré, habitus és fürdős fotó egyaránt.


Pécs, 2015. július 7.

Eldorádó

Ha még nem mondtam volna, a leskunyhó ablak egy másik világra. Amikor a les ajtaja bezárul, megnyílik az a csodálatos világ, ami engem is rabul ejtett. A természet ilyenkor olyan oldalát is megmutatja, amit másként talán soha. Alig dereng még valami, a tó fölött úszó pára mindent beborít. Csak sejteni lehet, hogy valami itt-ott mozog is benne. Ahogy a a virradat egyre közeledik, a hömpölygő pára más-és más színt ölt.

Néha egy foltban feloszlik, hogy láttassa a sosem látottat. A szemem káprázik csak, vagy tényleg fura, kétfejű madár tűnik ki belőle? 

A képzelet tréfája hamar továbbáll. A pára ismét mindent betakar. De csak azért, hogy a felkelő nap segítségével mindent aranyba foglaljon.

A kócsag tollászkodó mozdulataival arannyal vonja be magát. 

Minden kétséget kizáróan ez most itt maga Eldorádó.

Az aranyló ködben tovasétál a kócsag,

de csak azért, hogy a szárcsáknak adja át a helyét.

A kergetőző madarak körül aranycseppek fröccsennek szanaszét,

és a közeledő récét is még aranyszínben csodálhatom.

Ahogy a nap emelkedik, a sárga köd nagyon hamar eltűnik. Csak az aranyló paplanból született, izzó csőrű madarak maradnak.

Meg az a tengernyi fénygömb, ami a víztükröt borítja.

A sok csillogó üveggyöngy között kócsag halászik, 

míg meg nem találja közöttük a számára megfelelőt.

Kétfejű madarak, Eldorádó aranya, gyöngyhalász kócsag, hát ilyenekkel álmodtam legutóbb. :)


Pécs, 2015. június 27.

Kárpótlás

Három hete. Ennyi ideje feküdtem utoljára a tutajon. Nagy volt már bennem a kíváncsiság, hogy mi történik a vízen, meg hiányzott is már a ringatózó érzés, a vízimadarak közelsége. Igaz, hogy a legutóbbi les elég rosszul sült el, de a rossz élmény is enyhül idővel, maximum tanul belőle az ember. Pár szót talán megérdemel az eset, hátha más is okul belőle, én nem voltam elég okos, és a saját káromon tanultam. A június eleji kánikula délutánra árnyékban is bőven 30 fok fölötti hőmérsékletet eredményezett. Mivel hajnalozni nem volt időm, így délutáni lesre szántam el magam. A vízen ringatózó lessátram fekete fóliája alatt a tűző napon kellően felkúszott a levegő hőfoka, meglehetősen forró lett alatta a légkör. De ha az ember már ott van, mindig reménykedik, hogy talán akkor történnek majd az izgalmas dolgok, és kitartottam naplementéig. Üres kártyával és egy gyenge rosszulléttel úsztam meg a dolgot. Legyen bármilyen elszánt vagy megszállott is az ember, azt azért szem előtt kell tartani, hogy a természettel nem lehet szembe menni, legalább ennyit megtanultam. :) Na hát így történt, de lépjünk egyet. Június vége van, a kánikula elmúlt, kellemes szellő, és egészen kellemes, enyhe idő van. Nincs akadálya egy délutáni lesnek. :) Négy óra körül érkezek a helyszínre. A vízszint, nagy örömömre kitart, minimális csak a csökkenés. Alig tűnök el a sátor takarásában, hangosan kerregve nagy kócsag érkezik a vízre.

Ej, kemények még a fények. Nehéz a világító fehér tollazatát jól kiexponálni. Küzdök is rendesen a beállításokkal, de végül eltalálom a helyes értékeket, indulhat a buli!

A kócsag sincs ellene a dolognak, egy gyors tollrázás után egyből halászni kezd.

Remekül indul a délután. A kócsag előtt feltűnik két réce, közelednek. Hol van már a díszes násztollazat, láthatóan vedlésben vannak a tőkések.

Récék jobbra elúsztak, a kócsag viszont közben meglehetősen közel került. A les melletti növényzet között alig 5-6 m-re sétált be a tutaj mellé.

A holttérben ugyan nem látom, de a halk csobbanások jelzik, hogy egyre közelebb van hozzám. A hirtelen feltűnő szárcsára is a lehető legóvatosabban fordulok rá, nem akarom a kócsagot elriasztani egy óvatlan mozdulattal.

A szárcsa is meglepően közel kerül hozzám. Úgy látszik a les teljesen része lett a tónak, nem foglalkoznak vele.

A szárcsa is siet a dolgára, én meg visszafordulok a kócsag oldalára, nem is hiába. El sem akarom hinni, de a kócsag hihetetlenül közel, mindössze 2 méterre bukkan fel újra a les mellett. Nagyon óvatosnak kell lennem, a lőrést csak álcaháló takarja, ami mögé ilyen közelről az éles szemű madár is beláthat. Ilyen közelről a portréhoz egészen fel kell emelni az optikát, de nem akarom kihagyni.

Szerencsére a madár figyelmét más köti le. Lassú, óvatos léptekkel besétál a tutaj elé, és 4-5 m-re előttem halászni kezd.

Olyan részleteiben látom a jelenetet, amiben még soha nem volt részem.

A kócsag pedig még azt a szívességet is megteszi, hogy keresztbe fordul előttem. Képzeletben már megvan a fotó, úgyhogy koncentrálok erősen, hogy minden rendben legyen, és csak az exponálógombot kelljen lenyomni. A kócsag halászó mozdulatai nagyon gyorsak. De a fényképező is az. :) Olyan képsort sikerült a memóriakártyára varázsolni, amit nem is akartam elhinni.

A kishal eltűnt a kócsag begyében, a madár pedig komótos léptekkel tovább halászott. Kicsit távolabb egymás után kapkodta ki a halakat a vízből.

Rendkívül boldogan nézem vissza a képeket. Már most elégedett lennék a mai nappal. De nincs vége az izgalmaknak. Cigányréce közeledik. Sokszor láttam őket, szinte minden alkalommal, de mindig csak távol tőlem. Most viszont más a helyzet. Felém úszik, és egy gyors fordulattal bekanyarodik a növényzet közé.

Micsoda izgalmak! Pláne, hogy a kócsag ismét megcélozta a tutajt.

Lassan, de biztosan közeledik, miközben folyamatosan halászik.

Minden lecsapás után egy kishalat emel ki a vízből.

Addig-addig lépdel, amíg ismét portrézhatom táplálkozás közben.

Panaszra nem lehet okom, mert ahogy a kócsag elhalad mellettem, a cigányréce ismét feltűnik.

Nem túl közel, de azért nem is olyan távol, bukdácsolni, táplálkozni kezd.

Jó pár percig eltart a jelenet. A továbblépéshez egy tőkés réce adja meg a lökést. Ugyanis pont ugyanott kezd el turkálni a víz alatt, ahol a cigányréce.

Ez lett az én szerencsém. Mert a cigányréce ezt annyira nem szerette, és eltávolodott a tőkéstől, méghozzá felém. Csak jött és jött, egyenesen a les irányába. Lélegzetvisszafojtva vártam, és folyamatosan exponáltam.

A varázslatnak a tutaj mellett halászó kócsag vetett véget. Egy váratlan mozdulattal csapott le a vízbe, ami megijesztette a cigányrécét, az meg felugrott a vízről és elrepült. Ettől viszont a kócsag ijedt meg, és ő is elrepült. Remegve néztem vissza, ugye éles lett. Igen! A félénk, titokzatos, óvatos, ritka madár kitölti a képmezőt. Micsoda délután! A történteken elmélkedem, és a néha megjelenő tőkésekre lövök egyet,

meg a közelben röpködő barázdabillegetőre.

A nap lemenőben van, szép fények esnek a nádasra, de üres a víz. Menjek, maradjak? Maradok. Ugyanis a cigányréce visszajött. Gyors siklással, és csobbanással landol a lestől jobbra. Takarásban van ugyan, de reménykedem, hogy kiúszik a legszebb fényekben. Megtörtént.

Viszonylag tempósan, de mivel számítottam rá, le tudom követni. Kiúszik a víz közepére, majd eltűnik a szomszéd öbölben. Na most kell menni. Percek múlva úgyis lemegy a nap, így legalább úgy tudok lelépni, hogy a cigányrécét nem zavarom meg. Hát fantasztikus egy délután volt, és azt hiszem mindenért kárpótolt a tó. :)


Pécs, 2015. június 22.

A hónap képe - 2015. május

Fiókáját etető szárcsa - 2015. május, Pellérd

A május meglehetősen mozgalmasan telt fotózás szempontjából. Minden erre szánt időmet a tavaknál töltöttem. A hónap elején olyan fantasztikus dolog történt, ami teljesen lenyűgözött, magával ragadott. A tó virágba borult. Az egész a vízparton kezdődött. A repcéhez hasonló kányafű sárga mezőket alkotott, és szép sárga keretet adott a nyílt víznek. A dolog azzal folytatódott, hogy szinte robbanásszerűen borult virágba a sekély vízben a víziboglárka. A szabad vízfelületek eltűntek a tengernyi fehér virág alatt. A part sárga és a víz fehér virágtengere pedig eszményi körülményeket teremtett a szárcsák fotózásához. Ugyanis a hónap elején kikeltek a szárcsafiókák, és leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a kicsiket vezetgető szárcsákat és a virágözönt sikerüljön összekomponálni. Az ekkor született fotók közül választottam most egyet, ami leginkább kifejezi számomra azt a fantasztikus hangulatot, amit akkor a lesből láttam, és a szárcsák kedves családi életéről is mond valamit.

A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 mm 1/4,5-5.6 DG APO OS optikával, f 7,1, 1/1000, ISO 800, -0,3 EV beállításokkal készült.


Pécs, 2015. május 31.

Szeszélyes időjárás

Tutajom végleg megfeneklett. A víz a tónak ebből a részéből elfogyott, és mivel a szerkezet úszásra teremtődött, hát költöznie kell. Egy utolsó fotózásra még azonban rászántam magam, mielőtt a hadműveletet végrehajtanám, hátha az újonnan megjelenő cankók, vagy esetleg a bíbicek meglepnek egy jó fényképpel. Napi teendőim végeztével, délutáni fél öt felé érek a helyszínre. Azt szomorúan tapasztalom, hogy a hetek óta tartó virágözönnek is vége. A víziboglárkák elvirágoztak. Nem elég, hogy a víz elment, még ez is. Sebaj, szépen süt a nap, kellemes délután elé nézünk. Elsőként a szárcsák kezdtek mozgolódni. A fiókák szépen cseperednek. A fiókás bájukat ugyan már elvesztették, de ugyanúgy követik anyjukat, aki azért már nem olyan gyakran, de rendszeresen eteti őket.

Már nem úszkálnak, nincs miben. Nemes egyszerűséggel elsétálnak a víz irányába. A bíbicek is mozgolódnak. Az öregek a megszokott féltő viselkedésüket mutatják, a fiókák pedig nagyrészt a növényzet takarásában mozognak. Igaz, néha már kiszaladnak, hogy felcsippentsenek valami falatot, de azon nyomban futnak is vissza a takarásba.

Az öreg bíbicek egyszer csak, mint valami parancsszóra, egyszerre felszállnak, és kiabálva rárepülnek a nádas egy pontjára. Ez csak egyet jelenthet, valami közeledik. Pár másodperc múlva vörös bunda villan a nádfal előtt, és gyorsan ügetve, róka szalad végig a tómederben. Siet a koma. :)

Gyors közjáték volt csak a róka feltűnése. A tocsogós iszapon szedegető szárcsákat nem is zavarta a dolog. Olyannyira nem, hogy ők csak egymás kergetésével voltak elfoglalva.

Próbáltam a szárcsa vágtáját lekövetni, de mivel időközben befelhősödött, a túl hosszú záridő miatt csak bemozdult képek születtek.

Igen, befelhősödött, és nem is akárhogyan. Sötét zivatarfelhők takarták be az eget, és mintha a les tetején esőcseppek kezdtek volna kopogni. Hamarosan leszakadt az ég. Nesze neked kellemes délután! Csak úgy szakadt az eső. Szerencsére a les felülről is vízálló, ezért annyira nem izgultam. Legfeljebb azon, hogy az előttem táplálkozó szárcsa ne hagyjon magamra, és tudjak mit fényképezni az esőben.

Dörgött, villámlott rendesen, de a szárcsa nyugodtan tűrte az égi áldást. Igaz, mi mást tehetett volna.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt. A lemenő nap fénye pedig szépen bevilágította a terepet.

Percről-percre szebbek lettek a fények, a szárcsa meg csak tovább szedegetett.

Amikor az elsétáló szárcsáról felpillantottam, a viharfelhők már messze jártak, de a nyomukban szép szivárvány rajzolódott ki. Hát nagyon különlegesre sikeredett ez a délután. Az időjárás nem is lehetne változatosabb. :)

A csoda hamar elillant, a szivárványnak percek múlva már nyoma sem volt. A nap is alábukott, nem volt miért tovább maradni. Persze ahogy előbújtam, a bíbicek azonnal felrepültek, és kiáltozva próbáltak elkergetni. Ezt azért nem hagyhattam annyiban. A eltűnt napkorong szépen festette még a nyugati égbolt felhőit. Jól mutattak az előttük elszálló bíbicekkel. Már csak egy szerencsés kocka hiányzott, hogy ezt a napot megkoronázza.


Pécs, 2015. május 18.

Szép reggel

A péntek esti megfigyelés beindította a fantáziámat. A tocsogóvá vált tómederben feltűnő réti cankók és a virágzó víziboglárka kombinációja izgalmas képekkel kecsegtetett. Ezért vasárnap hajnali négykor már a kitaposott ösvényemen lépdeltem a les irányába. Egyre korábbi a napkelte, így a fotósnak is korainak kell lennie. A napkelte előtti órában nemigen mozdul semmi. Hangok, zajok alapján próbálom azonosítani a madarakat, és az egyre színesedő keleti égboltot figyelem, ahogy percről-percre változik.

Elsőként a bíbicek aktivizálják magukat. Jajongó hangjuk jellemzővé válik egész reggel. Ám az előző alkalomhoz képest valami mást is észreveszek. A vízinövények közé leszálló öreg madár mellett apró mozgást látni. Az objektíven keresztül már az is kiderül, mi az. Bíbic fiókák futnak ki a növényzet takarásából anyjukhoz. Hát megvan a magyarázat a bíbicek féltő viselkedésére. :)

Sajnos a fiókák láthatóan nem akarnak kimozdulni a takarásból, az öreg madarak meg nem jönnek közel, így marad a nézelődés, és az az egy szem szárcsa, ami a közben már felkelt nap fényében sétált ki a virágmezőre táplálkozni.

Ő sem marad sokáig, és fotózható távolságba egy jó darabig semmi nem jön. Pedig a körítés nagyon szép, gyönyörűen csillog az ellenfényben a víziboglárka mező. De megint, mint már oly sokszor, történt valami, ami megmentette a reggelt. A távoli sarokban már rég kiszúrtam a réti cankókat, de értelmetlen volt rájuk lőni akár egy kockát is, annyira messze voltak. Nem is gondoltam volna, de a fiókákat féltő bíbic sietett a segítségemre. Ugyanis a cankók, miközben táplálkoztak, a fiókákat rejtő növényzet közelébe kerültek. Bíbic mama ezt persze nem nézhette jó szemmel, és azonnal elkergette őket. A cankók pedig egy gyors repüléssel egyenesen a les előtt landoltak.

Erre vártam, és ez a  képi világ fogalmazódott meg bennem két napja, az esti les alatt. A cankókat legtöbbször sekély vízben vagy iszapon fotózzuk, ilyen különleges környezetben nagyon ritkán. Egyszerűen gyönyörű volt.

Többen voltak, így még válogatni is tudtam közöttük. Próbáltam minden helyzetet elkapni. Főleg az volt izgalmas, amikor a madarak beértek a teljes ellenfénybe, és a virágmező egy csapásra aranyló fénygömbök sokaságává változott.

Nagyon markáns volt a becsillanások hatása a képeken, ezért a jó helyen szedegető cankókat sziluettszerűen próbáltam megjeleníteni, minél több teret hagyva körülöttük.

Élveztem a helyzetet, mit ne mondjak. A madarak kitartottak előttem, és a látvány magáért beszélt.

Pláne, mikor egy-egy cankó tollászkodásba kezdett.

Közel fél óráig voltak előttem a madarak. Az utolsó cankó elröppenése előtt lőttem el az utolsó kockát, ami még ráfért a kártyára.

Azt hiszem erre már lehet mondani, hogy szép reggel volt. :)


Pécs, 2015. május 12.

Esti gyors menet

A tavaknál kialakult helyzet teljesen rabul ejtett. A víziboglárka alkotta virágmező olyan körülményeket teremtett, amilyenek között még sohasem fotóztam, így minden alkalmat meg akarok ragadni, hogy kihasználjam a lehetőséget, és minél többet kihozzak ebből a fantasztikus látványvilágból. Persze a gólyatöcsök reménye is sokat nyomott a latban. Nem ragozom, péntek délután öt után fekszek be a lesbe. Azt szomorúan konstatáltam, hogy a víz apadása elérte azt a szintet, hogy a súlyom alatt a tutaj már felül az iszapon. Sajnos elment a víz, és így nem tudok a kívánt mélységre süllyedni, hogy a perspektíva is a lehető legalacsonyabb legyen. Mindegy, most nem tudok változtatni ezen, jöjjenek a madarak. Jöttek is. A szárcsa fiókák szemlátomást nőnek.

Mintha egy hajszálnyival közelebb lennének, mint a múltkor. Szépen látható a jelenet, amint a csibe átveszi szülőjétől a falatot.

Szép komótosan elúsznak előttem. Nem néz ki rosszul. :)

Tovább is időzhettek volna, de nem tették. Fotózásra nem is nagyon volt már lehetőség, a történések távol zajlottak. Azonban érdekes dolgokra lettem figyelmes. A területen állandó volt a bíbicek jelenléte. Folyamatosan jajongtak, és minden átrepülő nagyobb madárra, rétihéjára, gémre rárepültek. Ez a magatartás náluk egyet jelent a fészekalj védelmével. Így megerősödött bennem a korábbi gyanú. Viszont egyenlőre semmi jelét nem láttam, hogy fiókák lettek volna. Az öreg madarak meg amikor leszálltak, mindig valami távolabbi pontot választottak. 

A bíbicek viselkedésén kívül feltűnt még valami. A "színpadon" új szereplők jelentek meg. A virágmező tetején egy csapat réti cankó szaladgált. Úgy látszik, a vízszint csökkenésével a hely számukra is alkalmassá vált. Ennek a ténynek nagyon megörültem. Az idő viszont elrepült, már sötétedett. De már tudtam, mikor fogom folytatni...


Pécs, 2015. május 10.

Virágözön

Valóságos csoda, ami mostanában a tavaknál történik. Mondjuk a szép sárga mezőt alkotó kányafű virágzását is ennek éltem már meg, de úgy tűnik ezt lehet még fokozni. A víz fölé magasodva napról napra több, apró virágfejecske jelent meg, ami rövid időn belül szőnyegszerűen borította be a sekélyebb részeket. Virágba borult a víziboglárka. Így pedig egy fantasztikus atmoszféra teremtődött, amiben csak úgy nézelődni is gyönyörűség. Na most hogy-hogy nem, utam éppen a tavakhoz vezetett. Rövid terepszemlére érkeztem csak, de teljes átszervezés lett belőle. Csak álltam a gáton, és bámultam a mindent beborító virágmezőt, amikor a legszebb szőnyeg közepén mozdult valami. Nem is egy, hanem három. Gólyatöcsök keresgéltek a víziboglárkával borított tocsogóban! Akik régóta követik ennek a blognak a történéseit, azok tán emlékeznek rá, hogy különös érzékenységgel bírok ezen madarak irányába. El is kapott egyből az a különös érzés, és az agyam is kattogni kezdett. Hamar csizmát rántottam, és már caplattam is a tutaj felé. A szárcsacsibés sarokból szépen átúsztattam a gólyatöcsök irányába, és lehorgonyoztam a virágmező szélére. Milyen jó dolog is ez a mobilitás! A lest gyakorlatilag oda viszem, ahova akarom. A szimpla lessátorral szembeni előnye most látszik igazán. Azzal esélyem sem lenne. Idő nem volt több, a teendőim miatt mennem kellett, de szándékomban volt, hogy este visszajövök. Így lett. Délután fél ötkor hasaltam be a lesbe. Naplementéig van három óra, bármi megtörténhet. Az érkezésem okozta csend hamar feloldódott a békák koncertjében, hangos brekegés töltötte meg a lessátrat. Madár azonban csak majd egy óra múlva mutatkozott, de akkor nem is egy. A már jól ismert szárcsa család tévedt ki a virágmezőre.

Az apró fiókák szinte elvesznek a virágok között, csak piros fejük világít a mindent körbeölelő fehérségben. A látvány, amit a fényképező keresőjében látok, egészen elképesztő. Az alacsony perspektíva csak fokozza, még sűrűbbé teszi a virágokat. A szárcsák persze teszik a dolgukat. A fiókák kunyerálnak, a mama etet.

Azon bosszankodom csupán, hogy jó fél óra is eltelt már, de a szárcsák nem akarnak közelebb jönni, így marad a sok virág-kis madár kompozíció.

Nem is fotózok, inkább csak követem a madarakat, figyelem őket. Messze vannak. Egyszer aztán éles hang hasít a béka kórus brekegése közé, és a szárcsák mögé hosszú lábú madár érkezik.

Itt vannak a gólyatöcsök! Merthogy kettő is leszállt. Nem is teketóriáznak, egyből táplálkozni kezdenek.

Nyakigláb kedvenceim is jól mutatnak ebben a csodálatos környezetben. Csak az a baj, hogy mielőtt a közelembe érnének, valami felriasztja őket, és el is mennek. Látom, amint a szomszédos öbölben landolnak. Na, így jártam, maradnak a szárcsák. Ők azonban mintha egy hajszálnyival közelebb kerültek volna. Próbálom a családtól lemaradó fiókákat elkapni, amint szinte elvesznek az őket körülvevő virágtengerben.

Persze azért a mama mindenre figyel, egy fióka sem maradhat le.

És persze mindegyik kap a víz alól előkerülő finom falatokból is.

Pár percre a nap is kisüt, már egészen alacsonyan jár,  de még így is okoz némi problémát a sok fehér virág. Nehéz megtalálni a helyes expozíciót.

De ezen nem kell sokáig aggódnom. A lemenő nap újra eltűnik a felhők mögött, az elvonuló szárcsa családdal együtt.

A placc kiürült, csak a virágok maradnak, na meg a békák. Fél nyolc felé jár az idő, mehetnékem támad nekem is. A napot a parton álló öreg égerre szálló kakukk hangja zárja.

Hát mit is lehet mondani, nagyon szép volt. A tömegesen virágzó növények látványa mindig lenyűgöző, de ha madarak is belekerülnek a képbe, az maga a gyönyörűség! :)


Pécs, 2015. május 7.

Ördögfiókák

A szél megint felborította a tutajt. Már látom, hogy ez lesz a legnagyobb problémám, és még nem találtam meg a megfelelő megoldást. Annyira könnyű a szerkezet, hogy egy nagyobb széllökés, a rajta lévő sátor oldalába kapva egyből viszi, hiába kötöttem ki akárhogy is. Szóval azért mentem ki a tóhoz, hogy helyre rakjam a dolgokat. Ám amint az elsodródott és oldalára fordult tutaj felé caplattam, izgalmas dologra lettem figyelmes. Apró, feketén pelyhes, piros fejű fióka úszott be előlem a növényzet közé. Ó, hát kikeltek a szárcsa fiókák! Pompás! El is határoztam egyből, hogy valamit kezdek a dologgal. A tutajt arra a helyre állítottam fel, ahol a kis szárcsát láttam, és úgy, hogy a még javában virágzó kányafű is helyet kapjon a képeken.

Pár nap múlva, még sötétben, már a fotós táskával a hátamon gázoltam a vízben a les felé. Nagyon sötét volt, a felhők miatt a csillagok sem látszottak. Csupán a keleti látóhatáron húzódó finom derengés jelezte, hogy közeledik a hajnal. Napkelte környékén járhatott az idő, csak gondolom, mert napfényt aznap reggel nem láttam, amikor egy nagy kócsag szállt le a les előtti nádszegélybe.

Kicsit várt, tollászkodott egy rövidet, majd gyors léptekkel kisétált a látómezőből.

Kár. Utána sokáig nem mozdult semmi. Vagyis annyi történt, hogy a les melletti nádfoltban rázendített egy nádirigó. Látni nem láttam ugyan, de hallottam, amint fel le ugrál a nádszálakon, és olyan erővel nyomta szakadatlanul "kara-kara-kit-kit" énekét, hogy az valami elképesztő volt. Három óra után már gyakorlatilag semmi mást nem hallottam. :) Na szóval a nádirigó énekétől kísérve végül csak mozdult valami a nádszegélyben. Egy szárcsa tűnt fel. De nem volt egyedül. Sorban úsztak ki utána a fiókái. Hát erre vártam! A család szépen közeledett.

Jaj, hogy néznek ezek ki közelről. Fekete testű, piros fejű ördögfiókák. :) Nagyon aranyos volt a jelenet, szorosan követték az anyjukat,

aki ha valami finom falatot talált, egyből nyújtotta feléjük.

A hamarabb odaérő apróság pedig megkapta a gyorsaságáért járó finomságot.

Sajnos alig pár perc alatt átértek az egyik oldalról a másikra, és eltűntek a szemem elől, csak a fiókák kérő hangja hallatszott még egy darabig a les mögül.

Túl sok minden nem is történt a következő órákban. Néha egy magányos szárcsa úszott át sietősen,

és még egyszer megmutatták magukat a szárcsa fiókák is.

Bár a nap nem mutatta magát egész reggel, mégis szép volt a hajnal. Hisz nem minden nap találkozik az ember ördögfiókákkal. :)


Pécs, 2015. május 5.

Hajnal a tavon

Hajnali fotózásra készültem. Rég volt már, hogy így tettem, ehhez képest viszont könnyen ment a kelés. A felhőmentes napkelte ígérete sokat nyomott a latban. Pár nappal előtte a tutajon igazítottam kicsit, hogy a lehető legjobban ki tudjam használni majd a nap első fényeit, és egyúttal szét is néztem kicsit. Két hete fotóztam itt utoljára, azóta sok minden változott. A sekély vízben derékmagasságúra nőtt és kivirágzott a kányafű. Egész mezőnyi részeket borít be sárga virágaival.  A víziboglárka is kezdi már virágait tolni a víz fölé. A nagy böjti réce és kanalas réce csapatok továbbálltak. Kicsit lecsendesedett a tó. Vagyis inkább változott. Ezek tudatában álltam meg még sötétben a gáton. Csak egy őz bandukolt velem szemben, miközben befelé tartottam. Mindketten meglepődtünk. :) A másik meglepetés a hajnali harmat volt. Meglehetősen hűvös volt, és a derékig érő kányafű át is áztatta a ruhámat, míg a leshez értem. De ilyenkor ez mit sem számít. A keleti égbolt már dereng, a vízről biztató hangok, csobbanások hallatszanak, ki gondol ilyenkor az átázott ruhára. Az égbolton sehol, egy felhő, semmi sem akadályozta, hogy a pirkadat fényeiben kibontakozzon a környék. A keleti látóhatár gyönyörű színekben pompázott, ami percről-percre
változott. Egy-egy átrepülő madár, kócsag vagy szürke gém sziluettje
tette izgalmassá a látványt.

Ahogy a napkorong egyre emelkedett, úgy tűntek el a rózsaszín árnyalatok, és úgy váltott át az égbolt sárgás-vöröses árnyalatúvá.

Majd az egyre több fényben szépen rajzolódtak ki a tó részletei.

Csodálatos színjáték. A látványt fokozta, hogy a víz fölött finom pára úszott, és a makulátlan szélcsendben gyengéden hullámzott a tó fölött. Nyugalom száll ilyenkor az emberre, én is csak feküdtem a lesben, és gyönyörködtem a látványban. Ebbe az idilli környezetbe úszott be egy szárcsa. Nem túl közel, de ez talán most nem is annyira fontos.

A sejtelmes köd, a szép ellenfény, és a kányafű sárga virágai valami egészen speciális hangulatot adtak a fotóknak.

A szárcsa persze nem sokáig időzik a fényárban. Fogja magát, és befordul a  növényzet közé, eltűnik a szemem elől. A történések is áttevődnek a másik oldalra. A les melletti magas kányafűmezőből réce sziluettje tűnik ki. Még messze van, és bujkálva közeledik, de már kivehető, egy tőkés réce gácsér célozta meg a lest. Sokáig nem tudtam fotózni, de az egyik eltűnés után váratlanul egészen közel bukkant ki a növényzet közül.

Ó, nagyon megkapó a jelenet. Biztosan sejti, hogy ott vagyok, de próbálom mozdulatlanul tartani az optikát, és végül megnyugszik. Néha a vízben túrva kicsit kiúszik a nyíltabb részre.

Fordul egyet, majd visszasiet a takarásba. Most már azt is látom, miért. A tojó ott matat a növények között. Együtt úsznak tovább a kányafű tengerben. A nap már teljesen felkelt, a pára is szétoszlott. Az egyre erősödő ellenfényben megint egy szárcsa jelenik meg.

Nagyokat tép a hínárból, miközben áthalad előttem.

A szárcsa is gyorsan magamra hagyott. Bár még nincs nyolc óra, a fények mégis olyan erősek, hogy nincs értelme tovább maradni. Bár nem túl mozgalmas, de annál hangulatosabb reggel volt. Soha rosszabbat! :)


Pécs, 2015. április 25.