szürke gém

Olvadás

A február közepén beállt hideg hatására elég vastagra hízott a tavon a jég, így szerencsésen kitartott még egy hétig a melegedés ellenére. Igaz, hogy helyenként már kiterjedt víztócsák pettyezték, és a szabad vízfelszín is egyre nagyobb darabokat harapott ki belőle, de a les előtti terület még alkalmas volt arra, hogy a sasokkal egy végső kísérletet tegyek, mielőtt teljesen beáll a tavasz. A jégre helyezett csalihal most a szürke gémek figyelmét keltette fel elsőként.

A csábító, könnyű táplálékot nem szabad elszalasztani, az első madár rögtön ki is szemelte a hozzá közelebbi kárászt.

Forgatta, helyezkedett vele, majd szépen lenyelte.

A könnyű ebéd reménye persze másoknak is kecsegtető, nem is maradt egyedül, hamarosan egy második gém is landolt a jégen, kecses balettmozdulatok kíséretében.

Miután rendbe szedte rakoncátlan lábait, ő is szemrevételezte a kínálatot,

és a megfelelő hal kiválasztása után,

ő is leküldte könnyen szerzett zsákmányát.

Már azon aggódtam, hogy így hamar elfogy a csali. Mi marad a sasoknak? De a gémek, miután még egy-két halat eltüntettek, inkább egymás elkergetésébe fogtak. A jég kiürült előttem, de a sasok csak nem jöttek. Az enyhe idő hatására az egyre nagyobb vízfelületeken mozgalmasan zajlott az élet. Récék, kárókatonák, hattyúk kavalkádja zsibongott itt is - ott is, a sasok pedig inkább egymást, vagy a vízimadarakat hajtották. A fotózásra szánt időm is a végéhez közeledett, és már beletörődtem, hogy a gémek jelentették mára a látványosságot, amikor a tó túlsó szélétől egy rétisas megcélozta a lest. Hamar befogtam a keresőbe. Egy öreg madár volt. Nyílegyenesen a les felé közeledett, és viszonylag alacsonyan szállt. Amint kicsit jobbra tartva közelebb ért, már exponáltam is.

Arra gondoltam, hogy úgy is áthúz fölöttem, ami már többször megtörtént, ám akkor leengedte a lábait.

A másodperc törtrésze alatt átfutott az agyamon, hogy mire készül. Ám abban a pillanatban alábukott és ritmust váltott. Nem tudtam átgondolni, mit kell tennem, csak húztam tovább oldalra az objektívet, és nyomtam az exponálógombot. A madár fölkapott egy halat a jégről, és eltűnt a látómezőmből. Amit az LCD kijelzőn láttam, hihetetlen volt. A teljes jelenet megvolt kockáról-kockára. FÉLIG! Az alábukó madár felgyorsult, én pedig nem tudtam elég gyorsan követni. Nehéz szavakba önteni, mi is történik ilyenkor a madárfotós fejében. :) Van az a mondás, hogy két szemszögből lehet nézni a dolgokat. Félig tele van a pohár, vagy félig üres? Úgy döntöttem, hogy nálam most inkább félig tele van. :)


Pécs, 2021. február 21.

Olvadozó jég

Pár napnyi tél után, január közepén tavasz lett. Sajnos így van ez. A tó jegén képződött mesés fehérségnek egy csapásra nyoma veszett. A jeget itt is, ott is víztócsák borították már, mire legközelebb a lesbe jutottam. Bár a körülmények sokat változtak, a sasok aktív jelenléte nem szűnt meg, hát újabb kör következett. Hosszú várakozás, és a távolban zajló események szemlélése után végre egy szürke gém tette tiszteletét előttem.

Rövid tollászkodás után

impozáns balettlépéseket bemutatva próbált helyezkedni,

mire stabil pontot talált a nézelődésre.

Ez sem tartott sokáig, hirtelen elröppent. Hamar kiderült miért. Míg a gémet kuksoltam az objektívben, addig egy sas elcsent egy halat az orrom elől.

Mit is lehetne mondani, pech? :)


Pécs, 2021. január 24.

Legyen hó...

Talán azzal kezdeném, hogy az ősz és a tél eleje fotózás szempontjából siralmasan gyenge volt. Pedig nem tétlenkedtem. Terveim szerint a két évvel ezelőtt elkezdett vörös kányákat célzó projektemet új alapokra szerettem volna helyezni. Ez irányban már októberben megtettem a lépéseket. A részletekről egyelőre csak annyit, hogy új helyszínen, más módszerrel próbáltam őket az objektív elé csalni, eddig vajmi kevés sikerrel. No de a sikertelenséget a madárfotósnak tűrnie kell, semmi baj, gondoltam, addig is a szemem elé kerülő témákkal foglalkozom. Az új kányás hely kialakításakor, és a lesben töltött órák alatt nem tudtam nem észrevenni a rendszeresen a közelben mutatkozó nagy őrgébicset. Na, most megvagy koma! Több éves tervem, hogy találjak egy biztos madarat, ami fotózható helyen is tartózkodik. Egyből módosítottam az irányon, és célba vettem a gébicset. Sebtében el is készült egy egyszerű kunyhó a megfelelő helyre.

Annak ellenére, hogy a madár szinte folyamatosan jelen volt, szintén nem állt az én oldalamra, és nem fogadott szót. Bár bejárt a les elé, egyszer sem ült a számára kijelölt helyre, így 4-5 próbálkozás után sem sikerült még az elképzelésemnek megfelelő képet készítenem róla.

Semmi baj, mondom, a madárfotós ugye bírja a sikertelenséget. Majd a tavaknál kárpótolom magam. Szintén régi tervem volt már, hogy a barkóscinegék nyomába eredek. Itt volt az ideje, hogy a gondolatot tett kövesse. A nádasban kedvesen csilingelő, barátságos kismadarakat úgyis könnyű szerrel becserkészem. Nem így lett. 3-4 alkalommal is kerestem a társaságukat. Mindannyiszor meg is találtam őket, de sajnos úgy tűnik, hogy egyelőre a barkóscinegék sem akarnak szót fogadni, és ahelyett, hogy szépen pózolnának, inkább a nádasban bujkálást választják.

Mindeközben szépen elmúlt az ősz, és belecsaptunk a télbe. Ideje volt tehát, hogy ismét tevékenykedjek kicsit. Egy évvel ezelőtti felejthetetlen téli saskalandomat szerettem volna folytatni. A helyszín már adott volt, csak elő kellett készülni. A tópartra időben kikerült egy alkalmi leshely.

Az ünnepek előtt el is kezdtem kijárogatni, mert a sasok már mutatkoztak. Persze mondanom sem kell, hogy kevés sikerrel. De mivel tudjuk, hogy a madárfotós jól tűri a sikertelenséget, nagy lelkesedéssel folytattam a leselkedést az új évben. Igaz ugyan, hogy a sasok továbbra is hanyagoltak, azért most már volt néznivaló. A les körül megjelentek a sirályok.

Az első egy-két kattintás után rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan rossz a helyzet.

A következő alkalommal már sirályfotózásra készültem. Bár borult, szemerkélős idő volt, mégis nagy kedvvel bújtam be a lesbe, és nem is kellett csalódnom. Szinte percek múlva megjelentek az első madarak. A korábbi képek alapján (És Gábor barátom hathatós segítségével.) az elmúlt napokban rendbe is raktam az ismereteimet sirályfronton, így már tudtam, hogy előttem éppen viharsirályok balhéznak.

Volt történés folyamatosan, és a sirályok mögött aztán egy-két szürke gém is megjelent.

Ráadásul az időjárás is mintha kegyeibe fogadott volna. Láthatóan elkezdett esni a hó.

És ahogy felpillantottam a keresőből, elállt a szavam. A tó túlpartja hófüggönybe veszett.

Nincs min csodálkozni, hiszen tél van. :) Vagy mégis? A tó közepén sétáló kócsagok körül hirtelen mesevilág kerekedett.

Az elmúlt három hónap sikertelensége egyből feledésbe merült, úgy éreztem megfelelő kárpótlást kaptam.

Fantasztikus volt. A varázs, ahogy jött, úgy el is múlt. Na de mit is kívánhatnék még. Talán csak annyit, hogy legyen hó! :)


Pécs, 2021. január 10.

Talponálló

A kis kárókatonával átélt élmény meghatározó lesz egy darabig. Abban bízva, hogy talán megismétlődhet az eset, a legközelebbi alkalmas délután újra kifeküdtem a tutajra. A kánikulának szerencsére egyenlőre vége, így ez sem lehet akadálya, hogy próbát tegyek. Elég korán érkeztem, szerettem volna, ha a szép esti fényekre helyre áll a nyugalom. Egy darabig nem is fényképezek, erősek még a fények. Mondjuk nincs is nagyon mit. Csak a szárcsák jönnek-mennek, teszik a dolgukat. Az első ígéretes helyzet egy szürke gém érkezése.

Nézelődik kicsit,

majd alapos tollászkodásba kezd.

    

A néha felerősödő szél is besegít neki, és szép dísztollai alá kap.

Majd dolga végeztével felvette a mogorva vénember figurát, és így figyelte a körülötte zajló eseményeket.

Többek között azt a kis vöcsköt is, ami a les körül sertepertélt. Igazán jó helyzetbe nem került, kicsit messzebb volt a kelleténél. Aztán váratlanul olyasmi történt, amire nem számítottam. A fiatal kis vöcsök egyszer csak fogta magát és felugrott a récéknek, kárókatonának előkészített pihenőhelyre. 

Hát ilyet se láttam még. Ha lehet ilyet mondani, a vöcskök a legvízibb vízimadarak. Igazi lételemük a víz, onnan nem nagyon mozdulnak ki. Éppen ezért talpon álló vöcsköt nagyon ritkán látni. Leginkább csak úszva figyelhetők meg. Most meg ott ácsorog előttem ez a fiatal madár. 

Erős szárnycsapkodásba kezd, mintha próbálgatná szárnyai alatt a szelet.

Repülni nyilvánvalóan még nem tud, tokosak még az evezőtollai.

Nem mindennapi a látvány, az biztos. A madár még nézelődik kicsit, aztán visszacsusszan a vízre.

Nagyszerű kis jelenet volt. Közben a szürke gém lelépett, észre sem vettem, amikor elrepült. A helyéért a szárcsák álltak sorba.

Különösebb perpatvar nem alakul ki közöttük. Sajnálom, régóta szeretnék valami komolyabb szárcsabunyót. De úgy látszik annak még nem jött el az ideje. Helyette az ismerős kis vöcsök ikrek kerülnek a közelembe.

Végül egy másik szürke gém is megmutatja magát a pihenőfán, eldöntve a szárcsák vitáját.

Mára ennyi volt. A kis káró elmaradt, de élmény nélkül azért most sem mentem haza. :)

Pécs, 2016. június 30.

Valóra vált álom

Öt évvel ezelőtt, egy tóparti séta alkalmával láttam egy fajt, ami megmozgatta a fantáziámat. Kis kárókatonák halászgattak a vízen. Ez a fokozottan védett madár meglehetősen ritka hazánkban, költő állománya néhány 100 pár, úgyhogy azt hiszem érthető, ha a madarász szívem gyorsabban kezdett dobogni a kis kormik láttán. Akkoriban már gyakorta jártam ki fotózni is a területre, de csak partról, esetleg a leeresztett tómederben próbálkoztam lessátras módszerrel. Az úszó leses fényképezésről akkor még fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy milyen nagy dolog lenne, ha erről a ritka fajról itt fényképet tudnék készíteni. Persze az akkor használt módszerekkel ez szinte lehetetlen volt. Azóta minden évben, a költési időszak után, felbukkant néhány példány, és ezek az esetek mindig felébresztették bennem a kis kárókatonával kapcsolatos terveimet. Ez történt a legutóbbi hajnali les alkalmával is. Amikor kifelé gázoltam a tóból, és kiértem a takarásból, a nyílt vízről egy kis kárókatona repült fel előlem. Azonnal kész volt a terv. Itt az idő, most vagy soha, mondaná a költő. :) A tutajt valójában ezért kormányoztam át, és a terepet úgy alakítottam, hogy a kis kárónak is kedvére tegyek. Az előző bejegyzés délutánja nem hozott ezen a téren sikert, nem láttam a madarat, de talán a következő hajnali les meghozhatja azt. Szombat reggel négy óra előtt álltam meg a tóparton, kicsit korábban, mint a múltkor, ezen ne múljon a dolog. El is indult a nap, ahogy kellett, a nádas mellől tőkések kanyarodtak elém. Inkább a finom hínár érdekelte őket, de volt, amelyik megállt egy röpke tollászkodásra.

A szárcsák is mozgolódni kezdtek, a vízen és a pihenőfán egyaránt.

De a szürke gémek is kezdtek visszaszállingózni, miután a félhomályban elriasztottam őket a tutaj tetejéről. Ott éjszakáztak. :)

És akkor megtörtént, amire vártam. Egy csobbanással kis kárókatona landolt a vízen. Elég messze volt, de azonnal felismertem. Nem sokat teketóriázott, egyből halászni kezdett. Hol itt-hol ott bukkant fel a víz alól. Így azért nehéz lesz fotózni. Aztán az egyik felbukkanás után célba vette a lest. Egyenesen felém úszott. Nem volt messzebb 4 méternél, amikor elhaladt a les előtt, de az optika már be volt állítva, nem akartam egy óvatlan mozdulattal elriasztani, bármennyire is nagy volt a kísértés. A kormi aztán fordult egyet, és már fel is ugrott oda, ahova azt vártam. Az ellenfénybe beállított szárítkozóhelyre.

Hej, ennek a fele sem tréfa! Ráfeküdtem az exponálógombra.

A madár rázta magát, verdesett a szárnyaival,

szórta szét a vízcseppszikrákat.

A látvány fantasztikus volt. A kelő nap gyönyörűen átvilágította a madár szárnyait, és életet vitt a szétfröccsenő vízcseppekbe.

A gyors pillanatokat követően aztán a madárban is volt idő gyönyörködni.

A kárókatonák szervezete nem termel faggyút, ami a vízimadarak tollazatát vízhatlanná teszi, így a halászat alatt a kormorán tollai eláznak. Így nehézkessé, vagy esetleg lehetetlenné is válik a repülés. Ezért a kárókatonák a vízben való táplálkozás után minden alkalommal kénytelenek a tollazatukat megszárítani.

Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra, volt idő alaposan szemügyre venni legújabb kedvencemet.

mint egy napimádó, úgy fürdött a reggeli nap szép, narancsos fényében.

Nehéz leírni, mit is jelent, amikor egy régen áhított faj egyszer csak testközelbe kerül, és a fejben már létező fotók megjelennek a fényképező kijelzőjén. Azt hiszem olyasmi ez, mint egy valóra vált álom.

A szárítkozó szertartás után a kis kárókatona végül elrepült. Nagy volt az öröm, amikor visszanéztem a fotókat. Volt még egy kis idő a tervezett indulásig, így levezetésképp a szárcsákkal,

és a vissza-visszatérő szürke gémmel foglalkoztam kicsit.

Majd a nap utolsó fotójára egy tőkés réce jelentkezett az egyre erősödő fényben.


Pécs, 2016. június 26.

Jönnek a gémek

A hajnali les tapasztalatai alapján újra pozicionáltam a tutajt. A nyílt vízen nagyobb forgalmat láttam, mint amit a kis öbölben tapasztaltam. Hála a szerkezet mobilitásának ez nem okozott különösebb problémát, így a következő szépnek ígérkező délután már próbát is tehettem. Meleg van már. A lessátor alatt meg főképp. Amint befészkeltem magam, el is határoztam, hogy a kánikulai napok idejére szüneteltetni fogom a délutáni fotózást. A meleg okozta kellemetlenségeket egy fiatal kis vöcsök feledteti.

Csíkos még a feje, de ő már nem kötődik a szülőkhöz. Vidáman bukdácsolva eltűnik a szemem elől. Mögötte a szárcsák is megérkeznek. 15-20 példány is célba vette a nyílt részt. Zömében távol, de akadt közöttük közeli is.

Egyenlőre nem tudtam velük foglalkozni, mert az előbbi vöcsök újra megjelent. Ráadásul olyan közel, hogy nem tudtam ellenállni.

Mindig ilyet szeretnék a keresőben látni. Gyönyörű, zöld háttér, sima vízfelszín és egy aranyos madár. :)

A vöcsök elúszott, de nem maradtam egyedül. A szárcsák közben birtokba vették a területet.

Egyesek tollászkodtak,

mások vízisíztek. :)

Az összegyűlt szárcsákat néha egy-egy nagy kócsag rebbentette szét,

vagy éppen a les előtt áthaladó hattyúcsalád miatt kellett odébb úszniuk.

De az igazi felfordulást a gémek okozták. egyre-másra érkeztek, hogy helyet találjanak maguknak a halászathoz.

Némelyiküket az sem zavarta, ha a kelleténél mélyebb vízben landolt. Hattyú módjára úszkálni kezdett.

Sőt ebben a helyzetben még a vízbe is belecsapott egy kishal után. Kész szereptévesztés. :)

Na de csak nem bújhat ki a bőréből egy szürke gém, ő sem próbált hattyú maradni. Végül a számukra előkészített helyen kötött ki.

Többször elrepült, hogy egy újonnan érkező gémet megkergessen, de a kis leshelyre folyton visszatért.

Vele ért véget a nap, különösebb akció nélkül vártuk ki közösen a naplementét.


Pécs, 2016. június 26.

Vöcsökfiak

Két hétig nem voltam fotózni. Azért ez nagy szó nálam, pláne ilyen sűrű időszakban. Megvolt az oka. Úgy gondoltam, nem írok róla, de annyira hozzátartozik a mostani fotós világhoz, hogy nem tudom kikerülni. Elszállt a számítógépünk. Ez még nem akkora baj, ilyen volt már párszor. A nagyobb baj az volt, hogy a gépben lévő második HDD, amin az adatokat tároltuk, szintén bemondta az unalmast. Erre nem számítottam, lévén két hónapja vásároltuk. Na most ezen a HDD-n volt az utóbbi három év fotós anyaga, családi fényképek, munkával kapcsolatos dolgok, megfigyelések, táblázatok, stb, stb. És bizony biztonsági másolat nem volt. Persze most lehetne azt mondani, hogy te marha. Meg ez egy alapvető dolog, meg ilyesmi. Én is mondtam magamnak, és ettől még cudarabbul éreztem magam. Azt szoktam mondani, hogy elég nagy a hátam, sok mindent elbírok, de azért ez rendesen rám telepedett. A vége azért jól sült el. Kiváló segítőm hozzáértése megmentett mindent. Innen is hatalmas köszönet, és örök hála! Szóval a biztonsági mentés után megjött az érzés is, hogy ideje körülnézni a tónál. Két kihagyott hétvége után már kíváncsi voltam, mi változott. A délutáni les egy szürke gémmel kezdődött. A tutaj melletti kányafüvesbe szállt le. Sokat nem láttam belőle, csak a szeme világított, amíg körbekémlelt, majd elnyelte a zöld növényzet.

Kis szünet után ismerős hangok közeledtek. A látótérben megjelentek a hattyúfiak. Majdnem kétszer akkorák, mint a múltkor. Felém úsztak a mögöttük elengedhetetlen kísérővel.

Vigyázó szemek kísérték a hattyúk következő generációját.

A csapatnyi rút kiskacsa távozása után jó darabig csak a nézelődés maradt. Na meg a hallgatózás. Nagyon aktívak voltak a kis vöcskök, legalábbis a hangjuk alapján erre lehetett következtetni. A közelből szóltak, de a növényzet takarásából. Így próbáltam kitalálni, merre járhatnak. Aztán egyszer csak feltűnt egy. Nagyon közel volt, nem is tudtam ráfordulni, nem akartam egy gyors objektívmozdulattal elriasztani, inkább megvártam, amíg tovasiet. Mindvégig hangosan szólt. De mindjárt ki is derült, hogy mi okozta az izgalmát. Mögötte feltűnt a párja, de nem volt egyedül.

Két csíkos nyakú fióka követte. Amíg az anyjuk tollászkodott, ők a les előtt úszkáltak.

Hej, micsoda helyzet! Egy hónapon keresztül azon fáradoztam, hogy a búbos vöcskök fiókáiról közeli képet tudjak készíteni. Nem sikerült. Most meg itt vannak előttem a kis vöcsök fiai. Az örömömet még az is fokozta, hogy soha nem láttam még ennek a fajnak a fiókáit. Csak mindig a már juvenilis tollazatot viselő, önálló fiatalok kerültek a szemem elé. A nagy izgalom közepette igyekeztem jól exponálni, és nem elrontani a felkínálkozott lehetőséget. Az anyamadár erre lehetőséget is adott, mert jó ideig tollászkodott a les előtt, és nem vitte el azonnal a fiókákat. Már csak azon izgultam, hogy távozóban a „zöld” víz felé ússzanak el. Szerencsém volt. :)

Na, innentől már bármi történhetett, nem végződhetett rosszul a nap. Az sem zavart nagyon, hogy a pihenőfára érkező szürke gémet egy óvatlan mozdulattal elriasztottam. A naplementét már teljes nyugalomban vártam. De még egy rövid közjáték hátravolt. A pihenőfa felé vízityúk úszott. Na most ezt azért már nem szúrom el. Mire a fára ért, már tűzkészen vártam.

Az izzó háttér előtt forgolódott kicsit, rendbe szedte tollazatát,

majd egy hatásos pillantás után eltűnt a gyékényesben.

Pár perc múlva pedig lement a nap.


Pécs, 2016. június 8.

Egy elbaltázott reggel

Pünkösd hétfő reggele pont ideális egy jó kis hajnali fotózáshoz. Gondoltam és cselekedtem. A pirkadatra váró sötétségben a tutaj felé gázolok az elmúlt napok esőzéseitől maximumra állt tó vízében. Ám mikor a helyszínre érek, valami hibádzik. Nincs a helyén a tutaj. Szeles napok után ez már előfordult, de mindig a közelben, a nádfalba beállva találtam meg. Most viszont nincs sehol. Még sötét van, fejlámpám fényében csak a közvetlen környezetem látszik, de a tutajt nem látom sehol. A nádas ösvényein pedig sötétben bolyongani nem sok értelme van. Jobb ötletem nem volt, duzzogva visszamentem a töltésre, és megvártam, míg világosodni kezdett. Majd mikor már jól lehetett látni, körbetávcsöveztem a tó ezen szegletét. Szerencsére megláttam a lessátor tetejét valahol a nádasban, egy belső öbölben. Hogy kerülhetett oda? Meglehetősen zegzugos szél fújhatott. :) Na mindegy, a lényeg, hogy megvan. A tutajmentési akció jól elhúzódott, már a napkeltén is bőven túl voltam, mire minden a helyére került. A szép fényeknek lőttek, de azért csak befeküdtem egy kicsit, ha már megdolgoztam érte. Rögtön az első dolog, amit megláttam, egy a felszálló párából előtűnő vöcsök volt. De nem volt egyedül. Egy csíkos apróság követte, és mintha a hátán is púposodott volna valami.

Hát elérkezett végre az idő, kikeltek a vöcsökfiókák. Ez a lestől távolabbi revír családja volt, hamar el is távolodtak tőlem. A közelebbi revír birtokosa meg még egyedül úszkált.

Nem baj, remélem hamarosan ellepik a tavat a bébi vöcskök. :) Következő alanyom váratlanul lepett meg. Egyszer csak ott volt előttem. A pihenőfán két nagy lábat pillantottam meg.

Szürke gém érkezett. Milyen magas! Nagyon fel kell emelni az objektívet, hogy egy portré is beleférjen.

Sajnos az helyett, hogy halászna kicsit a fáról, inkább elrepült. Na majd legközelebb.A gémet szárcsa váltja.

Kicsit tollászkodik, rázza magát, majd ő is megy a dolgára.

Kisvártatva balról hangos locsogás hallatszik, és fiókák vékony hangját hallom. Majd szinte azonnal beúszik a képbe egy seregnyi pihés tollgombóc. :)

Ó, hattyúéknál is megjelent az új generáció. Sajnos ők is siettek. Nekem is mehetnékem támadt. Erős már a fény, elég is volt ma reggelre az izgalmakból. Így az ellenfényben szárnyát verdeső szárcsa után én is leléptem.


Pécs, 2016. május 18.

Hajnali árnyalatok

Hát az van, hogy elaludtam a lessátorban. A hajnal nagyon lassan akart megérkezni, és elnyomott a buzgóság. Arra ébredtem, hogy a kékesen derengő vízen dankasirályok ülnek. Előttem is volt egy példány. Ébresztő! 

Alaposabban körülnézve már láttam, hogy nem csak sirályok, hanem füstös cankók is táplálkoznak a sekély vízben. A nap is kezdett már a látóhatár fölé emelkedni, gyenge fénye adott némi rózsaszínt a cankók köré.

Augusztus eleje óta elég jó kis kollekciót tudtam összehozni róluk, de a szépségükkel nem tudok betelni.

Az egyre magasabbra törő nap erősödő sugarai az első rózsaszínes árnyalatokat sárgába váltották. A hajnali tómederben gyönyörű sárga árnyalatok rétegződtek egymásra.

A les előtt kitartó sirályok is szép körítést kaptak ezáltal.

Mire a kócsagok megérkeztek, már viszonylag magasan állt a nap. A narancsos hatás hamar elmúlt.

De még nem annyira, hogy a fotózást abba kellett volna hagyni. Az ellenfény szépen átvilágította a fehér madarak tollait.

A lessátor elé besétáló nagy kócsag pedig már gyönyörű, szivárvány színekben pompázó gömbök közé érkezett.

Nagyon szép volt. A fény csodákra képes. Az iszapos, sekély tocsogót egyből valami fantasztikus környezetté varázsolta, és a halászó nagy kócsag mozdulatait is szépen kontúrozta.

De hát ez is mulandó. Mire a szürke gém a közelbe ért, már elmúlt a gömbös csoda, így a gém távozása után én is leléptem.


Pécs, 2015. augusztus 29.

Gyenge próbálkozás

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a kanalasgémek csak sötétben mutatkoznak a les előtt. Az rendben van, hogy éjszaka is táplálkoznak, sok vízimadár tesz így. De miért tűnnek el, mire megérkezik a napfény? Vajon mi lehet ennek az oka? Ezen törtem a fejem, és arra jutottam, hogy csak bejönnek egyszer a csőbe. Ezen felbuzdulva újra a csillagos ég alatt találtam magam, irány a tutaj. A forgatókönyv a szokásos, gázolás a vízben, iszapdagasztás, aztán csendes várakozás a les rejtekében. Az események szinte kísértetiesen ugyanúgy történnek. Jönnek a fehér árnyak, mikor a közelbe érnek, megállapítom, hogy kanalasgémek, aztán mire fotózható lenne az esemény, felszívódnak. Fel nem foghatom. Csöppnyi mérgemet az előttem landoló szürke gém enyhíti.

Ő sem szórakoztat sokáig. Határozott léptekkel kisétál a látótérből, beáll a nádas szélébe. 

Hm, lehet, hogy ez nem az én napom? Egy ideig marad a bámészkodás, és az agyalás. A bambulásból a közelben felbukkanó két fiatal kis vöcsök ránt ki. Először csak távolabbról kerülik meg a tutajt, de aztán többszöri bukdácsolás után már egészen közel bukkannak fel. Velük vigasztalódom.

Annyira vidám madarak a kis vöcskök, a közelségüktől egészen jó kedvem kerekedik. Na, mégsem volt hiábavaló a koránkelés. De sajnos nem maradhatok, ideje mennem, indul a nap...


Pécs, 2015. augusztus 11.