barátcinege

Mint a leskunyhóban

Mondanom sem kell, hogy a fekete harkályos eset kellőképpen felpaprikázott. Amint tehettem, ismét próbára tettem a szerencsémet. Ezúttal a fekete szépség elmaradt ugyan, de unatkozni persze nem volt időm. A víz melletti állandó forgalom folyamatosan ad látni és fotóznivalót. Nem is kell hozzá sok mondanivalót fűzni, csak a fotókat figyelni. Örökmozgó cinegék, a cuki vörösbegy, a mindig mérges csuszka, és az elmaradhatatlan fakopáncsok. Mint a leskunyhóban...


Pécs, 2026. augusztus 14.

47

A leskunyhó rejtekéből figyelem a víz mellett sürgölődő madarakat. Cinegék,

csuszkák,

fakopáncsok.

A megszokott társaság. Az arra érdemes pillanatokat próbálom kiszemezgetni a forgatagból. Egy udvarolgató örvös galamb teszi a szépet a medence szélén,

persze rá sem hederítenek a többiek, hiába búgja el a legszebb galambnótát.

Aztán csend. Egy darabig semmi nem mozdul a közelben. Lassan mennem is kellene. Hirtelen éles kiáltás töri meg az erdő hallgatását. A les fölötti fáról szól, egymás után többször is. Fekete harkály van a közelben. Azonnal feszült izgalom telepszik rám. Csak nem eljött a nap? Még párszor elkiáltja magát a madár, aztán már meg is látom a közeli fa törzsén. Tudtam már, hogy le fog szállni elém. Így lett.

Izgatottságom ellenére a fényképező azonnal bekapcsolódik a játékba, és elkészülnek első fekete harkály fotóim.

A piros sapkás szerencsére nem siet, készülnek hát a képek.

Hogy mit is jelent ez számomra? Talán 12 éves lehettem, amikor rabja lettem a madárvilágnak. Akkoriban semmi más nem érdekelt igazán, csak a madarak. Minden szabadidőmben utánuk jártam. Egy alkalommal egy düledező fenyvesben rátaláltam egy fekete harkályra. Akkor láttam életemben először. A korhadó fákra járt táplálkozni, én pedig napokon keresztül visszatértem, hogy újra és újra megcsodáljam ezt a gyönyörű harkályt. Az emlék annyira belém égett, hogy azóta is valahányszor fekete harkályt látok, mindig eszembe jut. Természetes volt, hogy madárfotósként is a nyomába eredtem. Sokszor próbáltam elkapni, és néhányszor már hajszálnyira voltam az elkészült képtől, de valahogy mindig túljárt az eszemen. Sok éven keresztül. Most pedig itt van előttem mindössze két méterre, én pedig az objektíven keresztül csodálom, és újra eszembe jut gyerekkorom élménye.

A harkály hosszan ivott, majd a medence szélén még elkiáltotta magát, mielőtt elrepült. Úgy hiszem, engem köszöntött. 47 éves lettem.


Pécs, 2026. augusztus 7.

Pörög az itató

Nem is csoda ebben a szárazságban, hogy a madáritató forgalma jelentősen megnőtt. Igyekszem tartani a magamnak tett ígéretemet, és újabb leskelődést iktattam be. Megvannak persze az álomfajok, amiket várok, de igazából minden madárnak örülök, ami elém keveredik. A sok cinege mellett,

elég sok galamb látogatja az itatót. Nagy örömömre főként kék galambok,

persze az örvösök is megjelennek. Néha egyszerre többen is.

Egy-egy szajkó természetesen,

és az elmaradhatatlan harkályok. Leginkább nagy fakopáncsok.

A kisebbeknek és nagyobbaknak jobban örülnék, de remélem, ami késik nem múlik.


Pécs, 2026. augusztus 5.

Felpezsdülő madáritató

A júniusi szárazság és nagy meleg a madáritató forgalmát megsokszorozta. Nem is vártam mást, és ez miatt folyamatosan nyomon követtem az eseményeket. El is jött a pillanat, amikor már nem csak a kameracsapdán keresztül, de a saját szememmel is látni akartam a víz mellé érkező madarakat. Nem ragozom, csak mutatom...


Pécs, 2025. július 13.

Harkálydömping

Úgy tűnik az erdei madáritatót lassan átnevezhetem harkálylesnek, ugyanis a víz mellett mostanság egyértelműen a harkályoké a főszerep. Nem mintha bánnám, szeretem a harkályokat. Persze az ősz elejére is átkúszó aszály minden környékbeli madarat a víz mellé parancsol, így egy leskelődés sem maradhat el a cinegék,

szajkók,

és a folyton perlekedő csuszkák nélkül.

Galambok is beesnek időnként, a gyakoribb örvös,

és szerencsére a ritkább kék galamb is. Neki kimomdottan örültem.

Na de mint említettem, a harkályoké a főszerep, és ennek megfelelően a nagy fakopáncsok viszik a prímet. Van úgy, hogy egyszerre több is szeretne a víz mellé kerülni, és emiatt sok az összetűzés is közöttük, vagy legalábbis a fenyegetőzés.

A közép fakopáncsok is elkényeztetnek, és végre a portrék mellett egész alakos fotókra is lehetőségem nyílt.

A sztár azonban kétség kívül továbbra is a hamvas küllő. Nagyon élvezem a jelenlétét, és szerencsére a madár sem fukarkodik, nekem csak ki kell használni a lehetőséget.


Pécs, 2024. szeptember 7.

A víz az úr

Kétség sem fér hozzá, a víz a porszáraz erdőben kincset ér. A madáritató forgalma is ezt támasztja alá, ugyanis az odalátogató madarak száma is megsokszorozódott az utóbbi időben. Délelőtti leskelődéssel tettem próbára a szerencsémet. Tulajdonképpen folyamatos a madármozgás a víz mellett. A cinegék, mint általában, csapatostul érkeztek,

és szinte mindig volt egy-két csuszka is, ami előttem produkálta magát.

Gyorsak, mint a villám, és hát azok az akrobatikus mutatványok, nem is értem, hogy csinálja.

A madársereget rendre szétugrasztotta egy-egy beeső szajkó,

és nagy fakopáncs.

Ráérősen ittak, nézelődtek, nem úgy mint a közép fakopáncs. Néha egy gyors berepülés, pár korty az oldalsó farönkökről lenyúlva, semmi pózolás a fotósnak. Borzasztó egy fotóalany. :)

A szintén csak egy kortyra beugró énekes rigó legalább megvárta, míg egy tisztességes habituskép készül róla az őszülő falevelek között.

A les körül ténfergő szürke légykapóval könnyebb dolgom volt. A les melletti kis fákon ücsörögve vadászott a víz körül repdeső rovarokra,

és mikor volt egy kis szünet a víz mellett, a mohapárnákon is szépen mutatta magát.

Meglepetésvendég volt viszont egy kormos légykapó tojó, ritka fotószsákmány számomra. Szerény megjelenésű, de örültem neki nagyon.

Szóval a délelőtti órák elég mozgalmasan teltek, azonban tudtam, hogy mi történik délutánonként, ezért azt is meg kellett tapasztalnom. Míg délelőtt inkább a kismadarak voltak túlsúlyban, addig a délután egyértelműen a harkályoké volt. Nagy fakopáncsok váltották egymást rendes időközönként. Állva,

lógva,

közel,

és távol egyaránt.

A közép fakopáncsok úgy látszik délután sem közreműködőbbek, de portrét azért engedtek. Ez is valami. :)

Na de az itató sztárja egyértelműen a hamvas küllő lett.

Régóta vártam már a személyes találkozót, hát most megtörtént duplán is. Egyszerre kettő is ott volt előttem.

Nem is kell mondanom, a fényképező azonnal dalolni kezdett. Portrék,

és egész alakos fotók is készültek.

Hát nem tudom hány kocka készült hirtelen, de az biztos, hogy a hamvas küllőről készült fotóim száma hirtelen megnőtt. :)


Pécs, 2024. augusztus 25.

Pintyinvázió

A januári fagyok alatt a sasok kergetése és a guvatok lekötötték a szabadidőmet, így a madáretetővel már nem tudtam foglalkozni. Persze azért a harmadik szememmel nyomon követtem ott is a történéseket, amelyek nagyon kedvezően alakultak. Így miután a vizeken a jég levonult, beköltöztem az erdei leskunyhóba. A kameracsapda felvételei nagy forgalmat mutattak, nem ért hát meglepetés, amikor erről a saját szememmel is meggyőződhettem. A madáretetőnél tekintélyes fenyőpintypintycsapat vert tanyát. Voltak olyan évek, hogy egyet sem láttam, most meg vagy százan zsizsegnek az etető körül.

Bele is csaptam a dologba, és amint egy-egy fölröppent valamelyik beülőre, már kattintottam is.

A baj csak az volt, hogy ez meglehetősen ritkán történt meg,

ugyanis figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy az elmúlt hetekben nagyon sok napraforgó került a madáretető alá, a földre. A fenyőpintyek pedig, szokásukhoz híven, leginkább ott matattak. A jó magasságban lévő ágakat ezért jobbára a cinegék használták,

na meg az egy szem meggyvágó, ami a fenyőpintyekkel együtt érkezett.

Tulajdonképpen így telt el a nap, de legalább azt kitaláltam, hogy a fenyőpintyeket hogyan fogom feljebb csalni.

Hamar sort is kerítettem az ismétlésre. Reméltem, hogy a csel beválik majd amit kieszeltem, ám mielőtt ez kiderült volna, az érkezésem után visszaszállingózó madarak hirtelen eltűntek. Azonnal tudtam az okát, és pár pillanat múlva már láttam is.

Egy szép, hím karvaly szemezett velem a beülő tetejéről. Ó, milyen régóta vártam már. Ez a 14. tél, amikor fényképezővel ülök a madáretető mellett, és ez volt mindössze a második alkalom, amikor a bejáró karvaly leült elém.

Nagyon szép volt. Az öreg bükkök között beszűrődő finom reggeli fény, és az erdőt kémlelő karvaly idilli látványt nyújtott.

Rövid nézelődés után aztán a kis ragadozó ellibbent, és a kismadarak szépen sorjáztak vissza az etetőre. A fent sürgölődő cinegék alatt újabb meglepetés tűnt föl. A földön, a falevelek között egérszerű villanást láttam, de ennek az egérnek csőre is volt. Fakusz keresgélt a kiszóródott napraforgó között. Nem ezt szoktam meg a fakusztól. Mindig a vastag fatörzseken kúszik, földön talán még nem is láttam. Vártam, hogy mi fog történni, és fel is ugrott az egyik vastagabb ág alsó felére,

de nem jutott tovább, mert az etetőre érkező fenyőpintycsapat elriasztotta. Sebaj, legalább már itt van az egyik faj, amiért ide költöztettem a lest. De foglalkozzunk azzal, ami van, és hát fenyőpinty az volt bőven.

Egyből alkalmazkodtak az apró változáshoz, amit eszközöltem, és lám, egyből a megfelelő magasságban voltak.

Nem volt még ilyen élményben részem. Ahová csak néztem, mindenütt fenyőpintyek voltak.

Csak meg kellett várnom, amíg egy-egy a megfelelő helyre kerül.

Amikor a nap szerencsésen sütött be a fák közé, még némi akcióra is futotta.

Kivételes nap volt, az már biztos. Kíváncsi vagyok hova fejlődik a pintyinvázió.


Pécs, 2022. február 06.

Február elején...

..., mint már annyiszor ezen a télen, kitavaszodni látszott. A már ki tudja hányadik melegfront enyhe időt hozott, ami természetesen elvitte a jeget a tavakról. Ezzel együtt fotós projektjeim is zátonyra futottak. Nem volt mit tenni, a madáretetőnél vígasztalódtam. Az erdei etető melletti mozgáson nem látszott meg, hogy tavaszias az idő, csupán több madár énekelt, mint kellett volna. :)

  

Nem lehet mondani, hogy sok érdekes dolog történt, hiszen csak a megszokott madarak, a megszokott mennyiségben voltak. De a madárszárnyak surrogásától teli leskunyhóban elüldögélni kicsit mindig jó. És hát a madáretetőre mindig lehet számítani. Olyan, mint a jó feleség, biztos pont az ember életében. :)


Pécs, 2021. február 15.

Szürke napok

A február eleji pár napos napsütést hamar felváltotta a tél szürkesége. A markáns hideg idő nem tért vissza, a tél most szürke, fénytelen arcát mutatja. De ebben az időben már benne van a tavasz ígérete is, amit bizony már a madarak is éreznek. Az etetőnél jó a forgalom, de fényképezni leginkább csak a cinegéket lehet.

A nagy csapat zöldike jobbára a földön mozog, vagy a bokor tetején ücsörögnek, és énekelnek. Bizony énekelnek. Nem túl hangosan, de mindenképp tavaszidézőn. Az ölyvekben azért még lehet bízni, szépen bejárnak az etetőhelyre.

Szófogadóak. Teszik, amire megkérem őket,

  

és szépen elfoglalják a számukra kijelölt helyet.

Mondtam már, hogy szeretem az ölyveket? :)

Pécs, 2017. február 10.

Gyenge forgalom

Kitart a hó, bár a déli oldalakon erősen összeesett. Nem adja azt a látványt, mint egy hete, de azért így is jó  a lesből nézelődni. Az erdőben járva hangosan, zavaróan ropog a hó, de a kunyhó zavartalan csöndjében jólesik üldögélni. Gyenge a forgalom az etetőn, a fajok száma nem gyarapodott a havazás óta sem. A közelben üldögélő szajkó nyújt némi újdonságot, lehet próbálkozni a szokatlan nézőpontokkal.

Az ölyvek is hanyagolják a társaságomat, a távolabbi beülőt csak a cinegék használják.

Hangulatos, ahogy az apró madarak a száraz levelek között ugrálnak. Sőt az egyik hím széncinege a hideg ellenére udvarolgat is egy tojónak. Lehet, hogy ők már éreznek valamit?

Az etetőtéren is csak a kismadarak mozognak. Az ölyvek számára kihelyezett táplálék körül két vörösbegy kergetőzik. Csípnek egyet-egyet a zsiradékból, majd akárcsak az ölyvek, megkergetik egymást. Így az egyiküknek várakoznia kell. Hol a havon,

hol az ágon.

Talán nem is baj, hogy ezúttal nem volt nagy pörgés, legalább adódott egy-két különlegesebb kompozíció. :)

Pécs, 2017. január 22.