dolmányos varjú

Sakál

Mivel a több vonalon futtatott fotós szálak közül a sasok utáni hajsza tűnt a legeredményesebbnek, még sasok nélkül is, újra a tóparti nádkunyhóban találtam magam. A szép havazás utáni napon ugyan csak a szarkák szórakoztattak,

de a jó mozgás miatt nem lankadt a lelkesedésem. A jég szépen hízik, csak jön már valami említésre méltó is. Az újabb nap, újabb esély elv alapján rejtőztem el ismét a lesben. A napot a dolmányos varjak kezdték. A jégen sétálva mérték fel a terepet.

Pár dankasirály is tiszteletét tette,

a jégen heverő csalival foglalkoztak.

Ez természetesen a varjaknak nem tetszett, amit szóvá is tettek.

Persze a sirályokat az mit sem zavarta,

hogy egyik-másik varjú úgy sétál a jégen, mint a környék ura.

Továbbra is egymással versenyeztek a finom falatokért.

Miközben a nagymellényű varjakat, és a nemtörődöm sirályokat figyeltem, jobbról, a nád takarásából reccsent egyet a jég. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, arra gondoltam, hogy még mindig töltődik a tó, és a víz egyszerűen megemeli a jeget, ami a part mellett igazodik. Később rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ugyanis jó negyed óra múlva abból az irányból a szemem sarkában vöröses villanást láttam. A jégen megjelent egy aranysakál. Mondanom sem kell, hirtelen nem is tudtam mi történik, csak tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy lépésről-lépésre a jégen heverő csali felé óvatoskodik. Nem akartam az objektívet hirtelen ráfordítani, a mozgás biztosan elriasztotta volna, így tehetetlenül néztem végig, ahogy felkapja a hozzá legközelebb eső húsdarabot, és visszasiet a nádasba. Hát, mondom ennek a fele sem tréfa! Fényképezőt a megfelelő irányba húztam, és vártam. Hátha. Megtörtént a csoda. Talán tíz perc telhetett el, és a takarásból megjelent a sakál feje. A lépésről-lépésre való óvatoskodást már az objektíven keresztül néztem.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy egyre kijjebb ér a jégen,

és egyszer a madarak felé pillant, egyszer pedig a hús felé szimatol.

Pár lépés után felkapta a zsákmányt, és visszasietett a nádszegélybe. Hej-hej, micsoda pár pillanat volt! Ritka lehetőség a nádifarkast nappal, nyílt területen megfigyelni, ilyen közelről fényképezni pedig a hihetetlennel határos. Hozzátartozik, hogy 5 éve is megvan már, hogy az ilyen-olyan madárfotós projektjeim során fel-feltűnt a közelemben a toportyán, de arról álmodni sem mertem, hogy ilyen körülmények között fog végül lencsevégre kerülni. Igazi ajándék volt ez erre a napra, igazából mindegy is volt már, történik-e még valami a les előtt. A jégen heverő hal mellé érkező ölyv már csak levezetés volt.

Szépen végigfotóztam, ahogy szusi ebédjét elfogyasztja, majd én is leléptem.

Igaz, hogy sasokat vártam, és csak egy szőrös állat jött, de az aranysakál, az aranysakál. Igazi fotós csemege.


Pécs, 2021. január 19.

Egy szürke nap

Újabb sasos kalandok reményében gubbasztottam a sötét kunyhóban. Mondanom sem kell, hogy az itt eltöltött legutóbbi les eseményei hosszú időre meghatározóak lesznek, és persze jó volna megint átélni az izgalmas perceket a nagy madarak társaságában. Az élmények újra és újra lefutottak előttem, amíg a reggelre vártam. A csillagos égbolt szép hajnalt ígért, de ahogy telt az idő egyre világosabbá vált, hogy ezen a reggelen semmilyen napkelte nem lesz, legalábbis látható formában. Pirkadatra masszív köd ült rá a rétre. A szénabálára érkező ölyv mögött is egybefolyt a szürke háttér.

A szokásos forgalom a megszokott résztvevőkkel azért szépen kialakult, de említésre méltó esemény nem nagyon történt. A szarkák, varjak tették a dolgukat, a két ölyv meg szokatlanul nyugodtan tömte a begyét egymás mellett. Se fény, se esemény, se sas. 

Az etetőtérre beröppenő varjakkal múlattam az időt. Gondoltam, ha már ennyire nincs fény, akkor fokozzuk a dolgokat. Ha másra nem is, a művészkedésre tökéletes az időjárás. :)

Így utólag végiggondolva, az események alakulása nagyon hasonlít az egy évvel ezelőttire. Ha így van, akkor esélyes, hogy vége a sasolásnak. Meglátjuk...

Pécs, 2016. november 28.

Október végén

Macskabagoly huhogása kíséri a lépteimet, a leskunyhó felé tartok. Nem kell sietnem, október vége felé már elég későn kel a nap. Lámpát sem használok, szép lassan ballagok a sötétben derengő ösvényen. Messzebbről egy másik bagoly is rákezdi, egymásnak válaszolgatnak. Jó hangulatot ad a két bagoly, már csak egy kis hideg kellene, hogy teljes legyen az érzés. Hajnali fagyra számítottam, de azt meg sem közelíti az enyhe levegő. Kíváncsian vártam, hogyan reagálnak erre a madarak. Az elmúlt napokkal ellentétben nem a szarkák kezdték meg a sort, egerészölyv volt az első vendég.

A szénabála tetején landolt, és mielőtt a lényegre tért, jó hangosan szétkürtölte a véleményét. Sokáig azonban nem habozhatott, mert ez szinte jel volt a többi madár számára, megindult a szokásos siserehad. Hollók húztak át a terület fölött, megtéve szokásos biztonsági ellenőrzésüket.

És velük egy időben a kisebb varjúfélék is jelezték táplálkozási szándékaikat.

Érdemleges dolog nem is történt egy darabig, a fű elrejtette előlem az apróbb madarakat. Viszont a szénabálákon is volt mozgás rendesen, az ölyvek előszeretettel használták landolóhelyként.

Ennek kimondottan örültem, mert valami ilyesmi volt a célom velük. Az ölyveket gyakran meg lehet figyelni a kaszálókon hagyott szénabálákon ücsörögve, így ez számomra egy jellemző momentum az életükből, amit mindenképpen szerettem volna a fotókon is viszontlátni.

Ezzel elégedett is voltam. Nem úgy a többivel. Az etetőtér hamar elnéptelenedett, csak a hollók maradtak még egy darabig, így velük fejeztem be a napot.

Pécs, 2016. november 2.

Második kör

Izgalmas várakozással ballagok a sötétben az ösvényen. Felhőmentes az égbolt, és az október eleji időpont ellenére meglepően hideg van. A fű ropog a lábam alatt, ráfagyott a hajnali köd. A saskunyhó felé tartok. Igen. Az elmúlt év élményei után nem is volt kérdés, folytatás következik. A les időben, már szeptemberben kikerült a helyszínre, hogy mire a sasok megérkeznek, már ezzel a látvánnyal találkozzanak.

A helyszínen már rutinból készülődök. A megszokott mozdulatok már a kezemben vannak, gyorsan el is készülök, hamar elrejt a kunyhó. Az én szememnek még sötét van, hát várom a pirkadatot. Aztán lassan kibontakozik előttem az ismerős látvány. Először a rétet övező fűzfák sziluettje, majd kis idő múltán a területen hagyott szénabálák is. Az éjszaka csendje is szétoszlik, a közelben szarka csörög egyet. Jóleső borzongás fut végig rajtam, elkezdődött. A szénabálákon szarkák és dolmányos varjak gyülekeznek.

Egyre többen vannak, hirtelen azon kapom magam, hogy 30 fölötti szarka és 10-12 dolmányos varjú is mozog már az etetőtéren.

Az ismerős hangzavar is kezd kialakulni, és a szürkék is hozzák a formájukat, megy a balhé a beülőn.

Az egyik szénabálán hirtelen fekete madár tűnik fel. Egy fiatal vetési varjú nézett be. Nem nagyon tetszett neki a zsörtölődő szürkék társasága, hamar le is lépett. „Kár”, elnéztem volna még egy darabig.

De nincs idő ezen morfondírozni, az etetőtéren nyüzsgő társaságot hollók rebbentették szét. Párosával érkeznek. Nem kell sokáig várni, már 8-an vannak előttem. Körbejárnak a földön, módszeresen táplálkoznak, és egyik-másik hangosan korrog a frissen érkezőknek.

Sokat hallottam már, de ez a közelről érkező, mély
hang, a les falán keresztül is mellbevágó. Közben a felkelő nap fénye szétoszlatta a gyenge ködöt, és a napsugarak elérték a tisztást is. A madarak közül páran kiváltak a zsibongó tömegből, és inkább napoztak a gőzölgő szénabálákon.

Jó érzéssel dőltem hátra a lesben, és figyeltem a történéseket. Már csak egy valami hiányzott. A jelre vártam. Aztán a kunyhóbeli nyugalom hirtelen feszültséggé változott. Az etetőtéren összegyűlt madárcsapat egy szempillantás alatt felrebbent. Erre vártam, már tudtam, ez mit jelent. Pár másodperc múlva a réten hatalmas árnyék siklott végig. Rétisas húzott át alacsonyan a les fölött, majd a szélső száraz fűzfán landolt. Hát itt van. Fiatal madár volt. Nagy érdeklődéssel figyelte a közben visszaszállingózó szarkákat. Az ujjam az exponálógombon, a szemem a keresőn. Meg kell történnie! A nagy madár nem is várat sokáig, elrúgja magát a fáról, és egyenesen a kunyhó felé száll. Átrepült fölöttem, majd levitte a les tetejét,

és egy kis kört téve leszállt a fűbe.

Feszült pillanatok voltak. A sas nem volt nyugodt, néhány másodpercig figyelte a földön heverő finom falatokat, de aztán valamiért nem jött meg a bizalma, felugrott a levegőbe. Gyors sorozattal jutalmaztam a szép mozdulatot.

Az érdeklődését azonban nem vesztette el, visszaült a fűzfára, és a közben megérkező öreg és egy másik fiatal rétisassal együtt szemlélték az etetőtérre visszaérkező varjúféléket.

A bátorságuk viszont nem jött meg. Néhányszor átrepültek a rét fölött,

megriasztva a lent táplálkozó sleppet, de a csoda nem ismétlődött meg. A délelőtt hátralévő részét a hollókkal,

és a közben megérkező egerészölyvekkel töltöttem.

Sasles, második szezon, első nap: Sanyi – sasok 1:0. :)

Pécs, 2016. október 22.

Hollók tömege

Gyönyörű, csillagos, tiszta égbolt fogadott, amikor kiszálltam az autóból. Zavartalan napkelte ígérkezett, így siettem, hogy minden rendben legyen pirkadatra. Ám hamar rájöttem, hogy a derült ég ebben az évszakban már hideget is jelent. A lábam alatt ropogott a fű a saskunyhó felé vezető ösvényen, fagyott hajnalban. Az egy héttel ezelőtti sasos élmények nagyon felvillanyoztak,  ezért igyekeztem mindent gyorsan elrendezni, indulhatott a nap. A kunyhó sötétjében csak szép lassan bontakozott ki a táj. Először csak a fák égbolt előtti sziluettje látszott, majd egyre több részletet lehetett felfedezni a rétből is. A félhomályban egy fekete rigó ébredt fel először, majd az első holló is megérkezett még bőven napkelte előtt. A néma csendet mély korrogása törte ketté, amint átrepült a terület fölött. Ahogy teltek a percek, a rét szélén álló száraz fára egyre több madár ült fel, de csak várakoztak. Azután indult csak be a nagyüzem, miután az első szarkák leszálltak a zsigerre. Erre a többi madár is összeszedte a bátorságát, és egymás után huppantak le az etetőtérre. Csak az a két rétisas ücsörgött továbbra is a szélső fán, amik időközben megérkeztek. Jól van, csak nézelődjetek, van még időnk. Nem bántam, hogy a sasok kicsit lusták, volt fotótéma bőven. A placcon már ölyvek versenyeztek a hollókkal, hogy ki tudja a jobb falatokat a másik elől elhappolni. A felkelő nap halvány fényében szépen mutatott az egyikük, amint éppen a kialakult helyzetet méltatta.

A dolmányos varjak is megérkeztek. A közelebbi beülőt többször használták, ennek kimondottan örültem.

De a fő attrakciót a hollók nyújtották.

Sokan voltak, több madárról is készült kép a beülőkön.

  

Közben sajnos a sasok leléptek, így maradt a küzdelem a fényhiánnyal és a beszálló hollókkal.

Ugyanis befelhősödött az ég, így a délelőtt nem azt a napos képet mutatta, mint amit a csillagos hajnal ígért. De az egymás után érkező hollóknak nem tudtam ellenállni, röpképeket próbáltam készíteni.

Inkább kevesebb, mint több sikerrel. A sasok ezen a napon elmaradtak. Vagyis napközben ugyan visszajöttek, és egy másfél órát ücsörögtek még a száraz fűzfán, de leszállni ezúttal nem akaródzott nekik. Szépen végignézték, ahogy a szarkák, varjak, hollók, ölyvek alkotta csapat eltakarítja az utolsó ehető falatot is. Hát ez van, nem volt értelme tovább maradni. Talán majd legközelebb.


Pécs, 2015. október 25.

A sas leszáll

Munkám révén hosszú ideje foglalkozom a rétisasok védelmével. Ismerem fészkeiket, figyelem költési, fiókanevelési szokásaikat. Azon munkálkodom, hogy életük minél zavartalanabb legyen. Persze madárfotósként is régóta foglalkoztat a faj, de a sasok fotózása nem gyerekjáték. Egyrészt fokozottan védett fajról van szó, ami már önmagában odafigyelést igényel, másrészt az egyik legóvatosabb madár, nem egyszerű a közelébe férkőzni. Persze tudom, hogy ma már léteznek a rétisasok fényképezésére kialakított, bérelhető leshelyek, de az nem az én utam. Magam akartam kijárni a rétisasfotóhoz vezető utat. Ehhez a helyszín már pár éve körvonalazódott. Valahol a Dél-Dunántúlon van egy halastó, ahol minden ősszel, egészen a tél elejéig-közepéig látványos sasgyülekezés történik. Az intenzív halgazdálkodás része az őszi lehalászás. A
lecsapolt tómederben rekedt halak a rétisasok könnyű táplálékai. Ez a lehetőség pedig vonzza a madarakat.

Az első próbálkozásom ezen a helyszínen a 2013-14-es télen volt, amikor egy rövid ideig számos madár tartózkodott a területen. Egy gyorsan összeeszkábált nádkunyhóból próbáltam összehozni valamit, persze sikertelenül.

Közel nem jutottam a sasokhoz. A folytatásra két évet kellett várnom, mire minden körülmény összeállt egy komoly rétisasprojekt elindításához.

Október közepe van. Az egy hetes eső után szombatra csapadékmentes időt jósoltak. Ez ugyan be is vált, de a hajnali sötétséget az eső helyett hatalmas köd tette átláthatatlanná. A kunyhóhoz vezető ösvényt szó szerint lábbal kellett kitapogatnom, de azért időben és szerencsésen megérkeztem. Nagy nap ez a mai. Egy hónapi szoktatás után ez az első alkalom, hogy kipróbálhatom a saskunyhót.

Kicsit nagyképűen így neveztem el. Ugyanis belevágtam. Azt hiszem fotósként is felnőttem a feladathoz, hogy a nagy madarakat lencsevégre kapjam. Szóval a lényeg a lényeg, már nagyon vártam ezt az alkalmat, hogy láthassam, hogyan járnak a sasok, járnak-e egyáltalán, meg mi is történik valójában a les előtt. A ködszitálós vaksötétben befészkeltem magam a kunyhóba. Nagyon nehezen virradt. Az első hang, ami életről adott jelet, egy szarka csörgése volt még félhomályban, majd mikor már látni is lehetett valamit, egy csapat holló bukkant ki a szürkeségből, és átrepülve a terület fölött leültek a szélső száraz fára. Vártak. Egészen addig, amíg az első szarkák elkezdtek potyogni az etetőtérre. Ez volt a jel, a hollók is megmozdultak. Hirtelen mozgalmassá és hangossá változott a környék. A hollók korrogva, a szarkák csörögve jöttek-mentek, meglepték az etetőteret. Jó volt látni a sürgölődést, de a fotózásra alig gondolhattam, a köd teljesen rátelepedett a kis rétre.

Ám ekkor egy újabb hang vegyült az eddigiek közé. Hangos „kli-kli-kli” kiáltás volt. Bele is borzongtam egy kicsit, hiszen ezért jöttem. Rétisas landolt a szélső száraz fán. Micsoda hatalmas teremtmény! Már sokszor láttam, de mindig lenyűgöznek impozáns méretei. Nézelődött, figyelte a réten már tobzódó madársereget. Egy öreg madár volt. Azt hittem hosszú várakozás következik, de nem így lett. A sas lerúgta magát az ágról, és egy kanyarral a rét másik oldalán lehuppant a földre. Kicsit oldalt volt, de láttam a fejét, amint meredten figyeli a hollókat, szarkákat. Pár perc után néhány szárnycsapással megint közelebb szállt, onnan pedig határozott léptekkel besétált a lakmározó tömeg közepébe. 

Nem akartam elhinni. Annyi tervezés, meg álmodozás után az áhított madár ott állt előttem húsz méterre. A többi madár gyakorlatilag eltűnt a magas fűben, de a sas délceg termetével mindenki fölé magasodva a fű között is szépen látszott. 

Nagy pillanat volt ez. Szép öreg madár, hatalmas sárga csőrrel. Rég éreztem már ilyen izgalmat, a kezem is beleremegett. 

Akkor nyugodtam meg én is, amikor ez a hatalmas állat elkezdett enni. 

Biztos voltam benne, hogy nem először járt itt. Kb negyedórai táplálkozás után ugrott fel a levegőbe, amikor a száraz fán már másik két rétisas várakozott. 

Amazok fiatal madarak voltak, kíváncsian vártam, ezek után mi fog történni. A sasok azonban egyelőre nem mozdultak, de volt más fotózni való bőven. A zsigerek mellett ugyanis megjelentek a dolmányos varjak. És a szarkákkal egymást váltva a kunyhóhoz közeli beülőt is többször használták. 

Jól gondoltam, ugyanis számítottam rájuk, ezért raktam ki az ágat, így megszülettek az első fotók is a két fajról. 

A sasok a fán közben mozgolódni kezdtek, és az egyik fiatal madár ledobta magát. Már azt hittem, landolni fog a földön, de csak áthúzott a rét fölött, és egy kanyarral ismét a fára ült vissza. 

Na, hova ez az óvatosság? Sebaj, maradtak a varjak, szarkák, és a hollók. 

Már jól a délelőtt közepén járt az idő, mire lett annyi fény, hogy a fekete madarakat röptükben is megpróbáljam elkapni. 

Volt lehetőség bőven, hiszen folyamatosan cserélődtek a placcon, így midig csak az érkező hollókat kellett lekövetnem. Kisebb riadalmat okozott közöttük a másik fiatal rétisas, amikor ő is tett egy tiszteletkört.

Sajnos ő is csak átrepült. Erre volt még példa többször a nap folyamán, de arra nem mutattak hajlandóságot, hogy a földre is leszálljanak. Persze azért nem unatkoztam, a többi madár bőven adott fotótémát. 

Na meg az a róka is csak fokozta az izgalmakat, ami egyszer csak megjelent a réten.

A magas fűben egyenesen a zsigerekhez ment. Felkapott pár falatot, majd amerről jött, arra távozott is. 

Ezzel körülbelül véget is ért a nap fotós része, egy a közelben elhaladó kistraktor elzavarta a madarakat. Megragadtam tehát én is az alkalmat, hogy kiürült a rét, és észrevétlenül leléptem. Nagyon boldog voltam. Sast fényképezni, közelről megfigyelni nem egyszerű feladat, de úgy érzem, most jó úton vagyok.


Pécs, 2015. október 19.