volgyis blogja

A távolság nagyon kicsi, 10-12 m, az objektív szinte karnyújtásnyira hozza. Tudom, hogy nem lát, mégis ösztönösen megfeszül mindenem, és próbálok mozdulatlan maradni, és minden exponálás után arra figyeltem, hogy meghallotta-e. Valószínűleg nem, mert nem foglalkozott a lessel. Lekötötte a szarkák ricsajozása, amik egyből visszatértek, miután a sas földet ért. Mikor határozott léptekkel megindult a táplálék felé, én is megnyugodtam, maradt a határtalan öröm, és a gyermeki csodálkozás. :) Gyönyörű, világos mintázatú, fiatal madár volt. Már az első falatokat le is nyelte, amikor a fán várakozó társa is felbátorodott, és leszállt mellé.

Na, ez történelmi pillanat volt. Egyszerre két rétisas még soha nem tartózkodott a kunyhó előtt, amikor én is bent ültem.

Nem is kell mondanom, a nyugalmam egyből elszállt, izgalmas percek voltak. Főleg, amikor támadt egy kis nézeteltérés közöttük „a ki is eszik most” kérdésben. Egy kis szárnyemelgetés után szétrebbentek, kapkodtam az objektívet jobbra-balra. Próbáltam azt fotózni, amelyik jobb helyre ült.

A tuskó szépen kiemelte őket a kákacsomók közül, nem győztem betelni velük. Csodálatos, méltóságteljes madarak.

Mindenféle beállításban készültek a fotók, tobzódtam, és élveztem a látványt.

Érdekes volt látni a viselkedésbeli különbségeket. A világos színezetű madár sokkal erőszakosabb volt, így zömében ő táplálkozott. A másodjára érkezett példány pedig ide-oda ugrált, és próbált kisebb falatokat elcsenni társa elől.

De amaz mindig meglegyintette, így kénytelen volt várni a sorára.

Ezt én persze nem bántam. Az időközben egyre feljebb kúszó nap szép fényekbe vonta a rétet, a madarak körüli környezet is egyre szebbé vált.

El se tudom mondani, mit jelentett ez nekem, valóságos csodaként éltem meg a helyzetet. Ha itt véget ért volna a nap, én már boldogan mentem volna haza. Ám akkor történt még valami. A les mögül érkezve, váratlanul, egy öreg rétisas landolt a földön, és rögtön utána egy másik fiatal madár is lehuppant mellé. Mi van? Négy rétisas volt hirtelen előttem. Csak tátottam a szám, és figyeltem, ahogy a két frissen érkező a még mindig javában táplálkozó világos színezetű sast bámulja.

Hát ezt már nem bírtam ép ésszel felfogni. Micsoda reggel! A világos suhanc továbbra is tartotta a helyét a táplálék körül. A többinek egy-egy nagyobb falatot arrébb kellett cibálnia, ha enni akart. Összetűzések ugyan nem alakultak ki, egy szárnylegyintés, vagy egy határozott mozdulat elég volt közöttük, de a feszültség, és a legfiatalabb állat dominanciája érezhető volt. A próbálkozók ilyenkor arrébb rebbentek,(furcsa ezt leírni egy 2,5 m szárnyfesztávolságú madárnál) és a szénabálára is felugrottak.

De úgy látszik a várakozás sem megy olyan simán, megértem, üres hassal én is ingerlékenyebb vagyok. :)

Végül aztán mindenki talált magának egy helyet, ahonnan nyugodtan nézhette az eseményeket.

A szénabála jó helynek látszott, a legidősebb sas innen próbált időnként az érdekeinek érvényt szerezni.

Amikor sikerült neki egy koncot elcsípni a többiek elől, azzal felugrott a bála tetejére. Persze a szarkák mindenütt ott voltak, folyton azon mesterkedtek, hogy elcsenjenek valamit előle.

Az öregebb sas meg is unta, és miután pár nagyobb falatot megevett, feldobta magát a levegőbe, és felült a száraz fűzre. Őt a két középső, átszíneződő példány is hamar követte, így hárman nézték, ahogy a lassan egy órája falatozó világos társuk is befejezi a reggelijét.

Miután ő is végzett, pár percig felült a bálára,

de a szarkáktól neki sem volt nyugta, ezért a többiek után repült.

Még egy darabig emésztettek így közösen a fűzfán, aztán a varjak és szarkák zaklatásaitól menekülve nyugodtabb helyet kerestek az emésztésre. Én pedig csak ültem a kunyhóban, néztem ki a fejemből, és próbáltam felfogni, hogy mindez valójában megtörtént. A közelre beröppenő szarkákról készült még portré,

de a négy sas közelsége olyan állapotba hozott, hogy nem tudtam tovább koncentrálni, ezt az élménycsomagot meg kell emésztenem. Mindenesetre Sanyi - sasok 2:2. :)

A szénabála tetején landolt, és mielőtt a lényegre tért, jó hangosan szétkürtölte a véleményét. Sokáig azonban nem habozhatott, mert ez szinte jel volt a többi madár számára, megindult a szokásos siserehad. Hollók húztak át a terület fölött, megtéve szokásos biztonsági ellenőrzésüket.

És velük egy időben a kisebb varjúfélék is jelezték táplálkozási szándékaikat.

Érdemleges dolog nem is történt egy darabig, a fű elrejtette előlem az apróbb madarakat. Viszont a szénabálákon is volt mozgás rendesen, az ölyvek előszeretettel használták landolóhelyként.

Ennek kimondottan örültem, mert valami ilyesmi volt a célom velük. Az ölyveket gyakran meg lehet figyelni a kaszálókon hagyott szénabálákon ücsörögve, így ez számomra egy jellemző momentum az életükből, amit mindenképpen szerettem volna a fotókon is viszontlátni.

Ezzel elégedett is voltam. Nem úgy a többivel. Az etetőtér hamar elnéptelenedett, csak a hollók maradtak még egy darabig, így velük fejeztem be a napot.

És hát itt van pár azokból is, amiket én láttam. Apróságok a mohapárnák között...

Éppen csak akadt némi fény, ők máris meglepték a környéket. Velük múlattam az időt, míg a nagyobb szereplők meg nem érkeztek.

Hollók,

és ölyvek riasztották szét időnként a kisebb varjúféléket, jó volt a mozgás.

Az ölyvek egymással versengtek a jó helyekért,

a hollók meg szép berepülésekkel,

és folytonos bohóckodásaikkal szórakoztattak.

Azonban a legnagyobbak ezen a napon nem mutatkoztak. A sasok ma hanyagolták a társaságomat, és ezzel egyenlítettek.

A helyszínen már rutinból készülődök. A megszokott mozdulatok már a kezemben vannak, gyorsan el is készülök, hamar elrejt a kunyhó. Az én szememnek még sötét van, hát várom a pirkadatot. Aztán lassan kibontakozik előttem az ismerős látvány. Először a rétet övező fűzfák sziluettje, majd kis idő múltán a területen hagyott szénabálák is. Az éjszaka csendje is szétoszlik, a közelben szarka csörög egyet. Jóleső borzongás fut végig rajtam, elkezdődött. A szénabálákon szarkák és dolmányos varjak gyülekeznek.

Egyre többen vannak, hirtelen azon kapom magam, hogy 30 fölötti szarka és 10-12 dolmányos varjú is mozog már az etetőtéren.

Az ismerős hangzavar is kezd kialakulni, és a szürkék is hozzák a formájukat, megy a balhé a beülőn.

Az egyik szénabálán hirtelen fekete madár tűnik fel. Egy fiatal vetési varjú nézett be. Nem nagyon tetszett neki a zsörtölődő szürkék társasága, hamar le is lépett. „Kár”, elnéztem volna még egy darabig.

De nincs idő ezen morfondírozni, az etetőtéren nyüzsgő társaságot hollók rebbentették szét. Párosával érkeznek. Nem kell sokáig várni, már 8-an vannak előttem. Körbejárnak a földön, módszeresen táplálkoznak, és egyik-másik hangosan korrog a frissen érkezőknek.

Sokat hallottam már, de ez a közelről érkező, mély
hang, a les falán keresztül is mellbevágó. Közben a felkelő nap fénye szétoszlatta a gyenge ködöt, és a napsugarak elérték a tisztást is. A madarak közül páran kiváltak a zsibongó tömegből, és inkább napoztak a gőzölgő szénabálákon.

Jó érzéssel dőltem hátra a lesben, és figyeltem a történéseket. Már csak egy valami hiányzott. A jelre vártam. Aztán a kunyhóbeli nyugalom hirtelen feszültséggé változott. Az etetőtéren összegyűlt madárcsapat egy szempillantás alatt felrebbent. Erre vártam, már tudtam, ez mit jelent. Pár másodperc múlva a réten hatalmas árnyék siklott végig. Rétisas húzott át alacsonyan a les fölött, majd a szélső száraz fűzfán landolt. Hát itt van. Fiatal madár volt. Nagy érdeklődéssel figyelte a közben visszaszállingózó szarkákat. Az ujjam az exponálógombon, a szemem a keresőn. Meg kell történnie! A nagy madár nem is várat sokáig, elrúgja magát a fáról, és egyenesen a kunyhó felé száll. Átrepült fölöttem, majd levitte a les tetejét,

és egy kis kört téve leszállt a fűbe.

Feszült pillanatok voltak. A sas nem volt nyugodt, néhány másodpercig figyelte a földön heverő finom falatokat, de aztán valamiért nem jött meg a bizalma, felugrott a levegőbe. Gyors sorozattal jutalmaztam a szép mozdulatot.

Az érdeklődését azonban nem vesztette el, visszaült a fűzfára, és a közben megérkező öreg és egy másik fiatal rétisassal együtt szemlélték az etetőtérre visszaérkező varjúféléket.

A bátorságuk viszont nem jött meg. Néhányszor átrepültek a rét fölött,

megriasztva a lent táplálkozó sleppet, de a csoda nem ismétlődött meg. A délelőtt hátralévő részét a hollókkal,

és a közben megérkező egerészölyvekkel töltöttem.

Sasles, második szezon, első nap: Sanyi – sasok 1:0. :)

Úgy tűnik igen. Igaz csak egyszer, de a beülőn megjelent a jégmadár. Hal sem volt nála, csak körülnézett.

Nem sok, de erre a napra be kellett érnem ennyivel. Naplementéig már nem jött vissza. Bosszankodhatnék is a csekély eredményen de a káprázatos naplemente, amit csak akkor vettem észre, amikor kibújtam az álca alól némiképp helyrebillentette a lelkem.