fotónapló

próbálgattam a szokatlan kompozíciókat,

teszteltem a reflexeimet. Egy biztos, a madarak gyorsabbak. :)

A madármentes szünetek egyre hosszabbra nyúltak. A megszokott csend is mintha még süketebb lett volna. Se a cinegék, se a csuszkák nem hallatták a hangjukat. Néma csend ereszkedett a környékre, amit nagy sokára a les mögötti fáról hallatszó ágzörgés tört meg. Pár perc után újra. Mint amikor valami fészkelődik a fán, és a száraz gallyak, levelek megzörrenek. Semmi kétség, valami van a les fölött, valami nagy. Vágni lehetett volna a feszültséget. Aztán a les mögül hirtelen nagy madár vágott le a víz fölötti ágra. Egy pillanatra a kiterjesztett szárnyai kitakarták az egész látóteret. Háttal volt nekem. Azonnal a faroktollainak sávozását néztem. Bumm! Darázsölyv!

A szívem a torkomban dobogott, remegett a kezem. Csak el ne repüljön a fényképező hangjára! Nem ment el.

Sőt, elkezdett forgolódni,

és leugrott a medence szélére.

Fantasztikus helyzet alakult ki, és lassan én is megnyugodtam. A nagy madár szépen beleugrott a vízbe, és csatakosra fürödte magát.

A darázsölyv nekem mindig a titokzatos madarak közé tartozott. Nagyon ritkán látom, akkor is legtöbbször csak egy villanásra a fák között. Ennek a madáritatónak a telepítésekkor ugyan számítottam rá, hogy majd esetleg itt összefuthatunk, de az évi egy-két megjelenése a víz mellett kevés esélyt adott erre. Hát most mégis itt van tőlem két méterre, és lassan olyan ázott lesz, mint a forrázott kakas.

Fantasztikus pillanatok voltak. A madáritató újra megajándékozott, hiszen találkozhattam az erdő szellemével.

csuszkák,

fakopáncsok.

A megszokott társaság. Az arra érdemes pillanatokat próbálom kiszemezgetni a forgatagból. Egy udvarolgató örvös galamb teszi a szépet a medence szélén,

persze rá sem hederítenek a többiek, hiába búgja el a legszebb galambnótát.

Aztán csend. Egy darabig semmi nem mozdul a közelben. Lassan mennem is kellene. Hirtelen éles kiáltás töri meg az erdő hallgatását. A les fölötti fáról szól, egymás után többször is. Fekete harkály van a közelben. Azonnal feszült izgalom telepszik rám. Csak nem eljött a nap? Még párszor elkiáltja magát a madár, aztán már meg is látom a közeli fa törzsén. Tudtam már, hogy le fog szállni elém. Így lett.

Izgatottságom ellenére a fényképező azonnal bekapcsolódik a játékba, és elkészülnek első fekete harkály fotóim.

A piros sapkás szerencsére nem siet, készülnek hát a képek.

Hogy mit is jelent ez számomra? Talán 12 éves lehettem, amikor rabja lettem a madárvilágnak. Akkoriban semmi más nem érdekelt igazán, csak a madarak. Minden szabadidőmben utánuk jártam. Egy alkalommal egy düledező fenyvesben rátaláltam egy fekete harkályra. Akkor láttam életemben először. A korhadó fákra járt táplálkozni, én pedig napokon keresztül visszatértem, hogy újra és újra megcsodáljam ezt a gyönyörű harkályt. Az emlék annyira belém égett, hogy azóta is valahányszor fekete harkályt látok, mindig eszembe jut. Természetes volt, hogy madárfotósként is a nyomába eredtem. Sokszor próbáltam elkapni, és néhányszor már hajszálnyira voltam az elkészült képtől, de valahogy mindig túljárt az eszemen. Sok éven keresztül. Most pedig itt van előttem mindössze két méterre, én pedig az objektíven keresztül csodálom, és újra eszembe jut gyerekkorom élménye.

A harkály hosszan ivott, majd a medence szélén még elkiáltotta magát, mielőtt elrepült. Úgy hiszem, engem köszöntött. 47 éves lettem.

elég sok galamb látogatja az itatót. Nagy örömömre főként kék galambok,

persze az örvösök is megjelennek. Néha egyszerre többen is.

Egy-egy szajkó természetesen,

és az elmaradhatatlan harkályok. Leginkább nagy fakopáncsok.

A kisebbeknek és nagyobbaknak jobban örülnék, de remélem, ami késik nem múlik.

Annyi volt csupán a különbség, hogy a közelembe nem akartak jönni, hiába vártam. A nap is felkelt már, de az előttem lévő beülőfa üresen állt. Ellenben az öböl távolabbi részén kimondottan jó mozgás volt. Elkezdtem hát játszani kicsit.

Van két fontos szabály nálam a fotózásban. Na jó, több is, de most ezt a kettőt emelném ki. A fényképnek legyen hangulata, és ha lehet, madár is legyen rajta. Kiváló alkalom volt, hogy ezt gyakoroljam.

A nap így aranyozta be a reggelemet.

Azért a végére jutott egy kis közeli is. Egy fiatal bakcsó próbált elsunnyogni mellettem. Nem sikerült neki, észrevettem. :)

Nem is vártam sokáig, a szombat hajnal már a tóparton ért. Alig vártam, hogy elegendő fény legyen a fotózáshoz, mert a közelben egy bakcsó mozgott.

Igazából elég sok bakcsó mozgott a közelben, de egy különösen közreműködő volt.

A közeli beülőfákon mászkált, miközben a halászott.

Ennek különösen örültem, mert eddig erősen foghíjas volt a képanyagom a fajról. A madár kitett magáért, szépen pózolt több helyzetben is.

Sajnos mire a napfény megérkezett volna, továbbállt. Egyéb téma híján a napkelte sugaraiban úszkáló récékkel múlattam az időt. Nem is baj, a sárga atmoszférában úszó madártól amúgy is mindig elgyengülök. :)

Lassan menni készülődtem. A fotózásra szánt idő lejárt, így pakolni kezdtem. A felszerelés már a táskában volt, készültem kibújni, mikor éles hangok kíséretében madár érkezett a les elé. Kinézve látom, hogy partimadár ücsörög a beülőfán. Nincs mese, fényképező kiugrik a táskából, nagyon lassan kikukucskál az álcaháló alatt, és a keresőben megjelenik az erdei cankó. Remek slusszpoén. Még jobb lenne, ha nem a farát mutatná a napfény felé, de nem szabad telhetetlennek lenni, újra ki kell jönni... :)

A megszokott fajokon kívül azonban volt egy kis izgalom is. Vannak a fotós pályafutásom alatt olyan fajok, melyek a mumusaim lettek. Valahogy mindig elkerültük egymást, pedig a lehetőség adott volt. Egy ilyen régi adósságot hajtottam most be a kis fakopáncson. Szerencsém volt, három másodpercet is eltöltött előttem. Bőven elég volt, hogy elkészülhessen az első fényképem róla. :) Be is igazolódott, hogy érdemes a leskunyhót is használni, és nem csak a kameracsapda képeit nézegetni, mert ennyi év után számomra is van még új a nap alatt.

és szépeket is.