vörös róka

A hónap képe - 2018. október

Róka - 2018. október, Baranya

Új utakon járok. Megszokott területeimről kicsit elcsatangoltam. Így esett meg, hogy októberben összefutottam egy rókával. Meglepően bizalmas volt a vörös, számomra is szokatlan helyzetbe kerültünk. Találkozásunk emlékére kerül most be a hónap képe sorozatba a róla készült portré.

A kép Pentax K-5 II vázzal, Sigma 120-400 f/4.5-5.6 APO DG OS optikával, f5,6, 1/100, ISO 800, beállításokkal készült.


Pécs, 2018. november 1.

Kányasztori

Az úgy kezdődött, hogy 2017-ben Dénes talált egy jó helyet. Jeladós madár adatai alapján a vörös kányák téli gyülekezőhelyére bukkant a Dél-Dunántúlon. A faj egyedeire, szocális természetük miatt, jellemző, hogy a téli időszakot csapatosan töltik, és egy-egy alkalmas helyen ezekben a hónapokban együtt éjszakáznak. Itt is ez történt. November és február között folyamatosan 30 és 50 közötti példányszámban lehetett őket megfigyelni, ahogy a naplemente időszakában alvóhelyükön gyülekeztek. Madarászberkekben nagy szenzáció volt, mert ilyet vörös kányával kapcsoltban még nem figyeltek meg Magyarországon. Persze az én figyelmemet is felkeltette a dolog, és egy fotós projekt gondolata kezdett formát ölteni a fejemben. A megvalósításra egy évet kellett várni.

Volt időm bőven átgondolni a dolgokat, és mire eljött a cselekvés ideje, a fejemben már összeállt a terv. A ragadozómadarakra jellemző, hogy évről-évre felkeresik ugyanazt a telelőterületet. Egerészölyveknél ezt tapasztaltam is, egyazon egyedet több éven keresztül is megfigyeltem a hegyvidéki etetőhelyen. Erre lehetett számítani a kányák esetében is, hogy a következő évben újra az adott helyen fognak gyülekezni, éjszakázni a téli hónapok alatt. A tervem az volt, hogy az éjszakázóhely pár km-es körzetében kialakítok egy etetőhelyet. Persze alaposan körbe kellett járni a dolgot, hiszen fokozottan védett fajról van szó, ráadásul a fotózás szempontjait is figyelembe kellett venni. Időben nekiálltam, hogy mire a madarak megérkeznek, mindennel készen legyek. Szeptember végén már állt a les a kiszemelt területen, október elején pedig elkezdtem az etetést.

Az első fotózásra október közepén kerítettem sort, amolyan próbának szántam. Na meg kíváncsi is voltam, hogy mi zajlik valójában a lesnél, ugyanis a jelek meglehetősen bíztatóak voltak. Érkezésemmel egyből egy öreg rétisast ugrasztottam fel az etetőhelyről. Azanyád! Nem is számítottam rá, de egy sasnak mindig örül az ember. Amint eltűntem a lesben, egyből megindult a mozgás. Ölyvek, hollók. De jó ideig nem szállt le semmi. Gondoltam, hogy oka van, hamarosan róka dugta ki az orrát a les mellett a bokrok közül.

Nem volt túl óvatos, egyből enni kezdett. Cibálta a csalit, attól féltem, hogy behúzza az erdőbe. Azzal vége is lett volna a napnak, hát gondoltam elzavarom. Nem ment. Hiába hangoskodtam, zörögtem, nem zavartatta magát. Meglepő volt, mert korábban, hasonló helyzetben a fényképező kattanására már el is iszkoltak. Ez nem akart. Oda jutottam, hogy a les üvegét levettem, megmutattam magam neki, erre egy nagyobb cafattal behúzódott az erdőbe. Nagyokat mosolyogtam, meglepő helyzet volt.

Miután a róka eltűnt, csak lejöttek az ölyvek. 7-8 is lehett a környéken, hajtották egymást folyamatosan, mire egy aztán megkezdte a sort, enni kezdett.

Utána jött a többi is, négyen voltak lent előttem. A fotózást nem nagyon erőltettem, pár portré készült csak egyikről-másikról.

Közben bekőröztek a hollók is. Hangos korrogással méltatlankodtak az ölyvek jelenlétén. Aztán megláttam, amiért jöttem. Hirtelen egy vörös kánya fordult be a látótérbe. Tett egy kört, megnézte mi történik lent, majd eltűnt a szemem elől. Micsoda pillanat volt! Fotó ugyan nem készült, váratlan volt és gyors. De nekem ennyi elég volt. Itt van, jó úton járok tehát...


Pécs, 2018. október 20.

Év eleji pillanatok

Későn indult a január, így az újév utáni napokban jártam néhányszor a madáretetőnél, csak a hangulat miatt. Ami a masszív fénytelenség ellenére is nagyon jó. Bármilyen szomorkás is legyen az időjárás, a madarak látványa valahogy mindig jó kedvet kölcsönöz. Na meg azért is, mert az újévre beköszöntő zimankó megsokszorozta az etetőre járó madarak számát, és pótolni kellett a gyorsan fogyó napraforgót. Zömében persze cinegék járnak.

De nagy örömömre a pintyfélék is több fajjal képviseltetik magukat.

Közülük a tengelicek voltak a legközreműködőbbek,

így az egyik alkalommal született néhány olyan kép, ami a tengelicekkel kapcsolatban megfelelt az elképzeléseimnek.

Máskor meg a szajkók voltak igen aktívak. Míg az etető mellé kihelyezett mácsonyán csak néha landolt egy-egy cinege,

addig a távolabbi beülőn egymást váltották a madarak. Csak a megfelelő pillanatot kellett kivárnom az elképzelt kompozícióhoz. Egyszer cinegével,

másszor szajkóval.

Sőt, nagy örömömre aznap  egy róka is előkerült a gazosból.

Kicsit körbeszimatolt, aztán továbbállt. Örültem a ravaszdinak, talán összefutunk még.


Pécs, 2016. január 6.

A sas leszáll

Munkám révén hosszú ideje foglalkozom a rétisasok védelmével. Ismerem fészkeiket, figyelem költési, fiókanevelési szokásaikat. Azon munkálkodom, hogy életük minél zavartalanabb legyen. Persze madárfotósként is régóta foglalkoztat a faj, de a sasok fotózása nem gyerekjáték. Egyrészt fokozottan védett fajról van szó, ami már önmagában odafigyelést igényel, másrészt az egyik legóvatosabb madár, nem egyszerű a közelébe férkőzni. Persze tudom, hogy ma már léteznek a rétisasok fényképezésére kialakított, bérelhető leshelyek, de az nem az én utam. Magam akartam kijárni a rétisasfotóhoz vezető utat. Ehhez a helyszín már pár éve körvonalazódott. Valahol a Dél-Dunántúlon van egy halastó, ahol minden ősszel, egészen a tél elejéig-közepéig látványos sasgyülekezés történik. Az intenzív halgazdálkodás része az őszi lehalászás. A
lecsapolt tómederben rekedt halak a rétisasok könnyű táplálékai. Ez a lehetőség pedig vonzza a madarakat.

Az első próbálkozásom ezen a helyszínen a 2013-14-es télen volt, amikor egy rövid ideig számos madár tartózkodott a területen. Egy gyorsan összeeszkábált nádkunyhóból próbáltam összehozni valamit, persze sikertelenül.

Közel nem jutottam a sasokhoz. A folytatásra két évet kellett várnom, mire minden körülmény összeállt egy komoly rétisasprojekt elindításához.

Október közepe van. Az egy hetes eső után szombatra csapadékmentes időt jósoltak. Ez ugyan be is vált, de a hajnali sötétséget az eső helyett hatalmas köd tette átláthatatlanná. A kunyhóhoz vezető ösvényt szó szerint lábbal kellett kitapogatnom, de azért időben és szerencsésen megérkeztem. Nagy nap ez a mai. Egy hónapi szoktatás után ez az első alkalom, hogy kipróbálhatom a saskunyhót.

Kicsit nagyképűen így neveztem el. Ugyanis belevágtam. Azt hiszem fotósként is felnőttem a feladathoz, hogy a nagy madarakat lencsevégre kapjam. Szóval a lényeg a lényeg, már nagyon vártam ezt az alkalmat, hogy láthassam, hogyan járnak a sasok, járnak-e egyáltalán, meg mi is történik valójában a les előtt. A ködszitálós vaksötétben befészkeltem magam a kunyhóba. Nagyon nehezen virradt. Az első hang, ami életről adott jelet, egy szarka csörgése volt még félhomályban, majd mikor már látni is lehetett valamit, egy csapat holló bukkant ki a szürkeségből, és átrepülve a terület fölött leültek a szélső száraz fára. Vártak. Egészen addig, amíg az első szarkák elkezdtek potyogni az etetőtérre. Ez volt a jel, a hollók is megmozdultak. Hirtelen mozgalmassá és hangossá változott a környék. A hollók korrogva, a szarkák csörögve jöttek-mentek, meglepték az etetőteret. Jó volt látni a sürgölődést, de a fotózásra alig gondolhattam, a köd teljesen rátelepedett a kis rétre.

Ám ekkor egy újabb hang vegyült az eddigiek közé. Hangos „kli-kli-kli” kiáltás volt. Bele is borzongtam egy kicsit, hiszen ezért jöttem. Rétisas landolt a szélső száraz fán. Micsoda hatalmas teremtmény! Már sokszor láttam, de mindig lenyűgöznek impozáns méretei. Nézelődött, figyelte a réten már tobzódó madársereget. Egy öreg madár volt. Azt hittem hosszú várakozás következik, de nem így lett. A sas lerúgta magát az ágról, és egy kanyarral a rét másik oldalán lehuppant a földre. Kicsit oldalt volt, de láttam a fejét, amint meredten figyeli a hollókat, szarkákat. Pár perc után néhány szárnycsapással megint közelebb szállt, onnan pedig határozott léptekkel besétált a lakmározó tömeg közepébe. 

Nem akartam elhinni. Annyi tervezés, meg álmodozás után az áhított madár ott állt előttem húsz méterre. A többi madár gyakorlatilag eltűnt a magas fűben, de a sas délceg termetével mindenki fölé magasodva a fű között is szépen látszott. 

Nagy pillanat volt ez. Szép öreg madár, hatalmas sárga csőrrel. Rég éreztem már ilyen izgalmat, a kezem is beleremegett. 

Akkor nyugodtam meg én is, amikor ez a hatalmas állat elkezdett enni. 

Biztos voltam benne, hogy nem először járt itt. Kb negyedórai táplálkozás után ugrott fel a levegőbe, amikor a száraz fán már másik két rétisas várakozott. 

Amazok fiatal madarak voltak, kíváncsian vártam, ezek után mi fog történni. A sasok azonban egyelőre nem mozdultak, de volt más fotózni való bőven. A zsigerek mellett ugyanis megjelentek a dolmányos varjak. És a szarkákkal egymást váltva a kunyhóhoz közeli beülőt is többször használták. 

Jól gondoltam, ugyanis számítottam rájuk, ezért raktam ki az ágat, így megszülettek az első fotók is a két fajról. 

A sasok a fán közben mozgolódni kezdtek, és az egyik fiatal madár ledobta magát. Már azt hittem, landolni fog a földön, de csak áthúzott a rét fölött, és egy kanyarral ismét a fára ült vissza. 

Na, hova ez az óvatosság? Sebaj, maradtak a varjak, szarkák, és a hollók. 

Már jól a délelőtt közepén járt az idő, mire lett annyi fény, hogy a fekete madarakat röptükben is megpróbáljam elkapni. 

Volt lehetőség bőven, hiszen folyamatosan cserélődtek a placcon, így midig csak az érkező hollókat kellett lekövetnem. Kisebb riadalmat okozott közöttük a másik fiatal rétisas, amikor ő is tett egy tiszteletkört.

Sajnos ő is csak átrepült. Erre volt még példa többször a nap folyamán, de arra nem mutattak hajlandóságot, hogy a földre is leszálljanak. Persze azért nem unatkoztam, a többi madár bőven adott fotótémát. 

Na meg az a róka is csak fokozta az izgalmakat, ami egyszer csak megjelent a réten.

A magas fűben egyenesen a zsigerekhez ment. Felkapott pár falatot, majd amerről jött, arra távozott is. 

Ezzel körülbelül véget is ért a nap fotós része, egy a közelben elhaladó kistraktor elzavarta a madarakat. Megragadtam tehát én is az alkalmat, hogy kiürült a rét, és észrevétlenül leléptem. Nagyon boldog voltam. Sast fényképezni, közelről megfigyelni nem egyszerű feladat, de úgy érzem, most jó úton vagyok.


Pécs, 2015. október 19.

Szeszélyes időjárás

Tutajom végleg megfeneklett. A víz a tónak ebből a részéből elfogyott, és mivel a szerkezet úszásra teremtődött, hát költöznie kell. Egy utolsó fotózásra még azonban rászántam magam, mielőtt a hadműveletet végrehajtanám, hátha az újonnan megjelenő cankók, vagy esetleg a bíbicek meglepnek egy jó fényképpel. Napi teendőim végeztével, délutáni fél öt felé érek a helyszínre. Azt szomorúan tapasztalom, hogy a hetek óta tartó virágözönnek is vége. A víziboglárkák elvirágoztak. Nem elég, hogy a víz elment, még ez is. Sebaj, szépen süt a nap, kellemes délután elé nézünk. Elsőként a szárcsák kezdtek mozgolódni. A fiókák szépen cseperednek. A fiókás bájukat ugyan már elvesztették, de ugyanúgy követik anyjukat, aki azért már nem olyan gyakran, de rendszeresen eteti őket.

Már nem úszkálnak, nincs miben. Nemes egyszerűséggel elsétálnak a víz irányába. A bíbicek is mozgolódnak. Az öregek a megszokott féltő viselkedésüket mutatják, a fiókák pedig nagyrészt a növényzet takarásában mozognak. Igaz, néha már kiszaladnak, hogy felcsippentsenek valami falatot, de azon nyomban futnak is vissza a takarásba.

Az öreg bíbicek egyszer csak, mint valami parancsszóra, egyszerre felszállnak, és kiabálva rárepülnek a nádas egy pontjára. Ez csak egyet jelenthet, valami közeledik. Pár másodperc múlva vörös bunda villan a nádfal előtt, és gyorsan ügetve, róka szalad végig a tómederben. Siet a koma. :)

Gyors közjáték volt csak a róka feltűnése. A tocsogós iszapon szedegető szárcsákat nem is zavarta a dolog. Olyannyira nem, hogy ők csak egymás kergetésével voltak elfoglalva.

Próbáltam a szárcsa vágtáját lekövetni, de mivel időközben befelhősödött, a túl hosszú záridő miatt csak bemozdult képek születtek.

Igen, befelhősödött, és nem is akárhogyan. Sötét zivatarfelhők takarták be az eget, és mintha a les tetején esőcseppek kezdtek volna kopogni. Hamarosan leszakadt az ég. Nesze neked kellemes délután! Csak úgy szakadt az eső. Szerencsére a les felülről is vízálló, ezért annyira nem izgultam. Legfeljebb azon, hogy az előttem táplálkozó szárcsa ne hagyjon magamra, és tudjak mit fényképezni az esőben.

Dörgött, villámlott rendesen, de a szárcsa nyugodtan tűrte az égi áldást. Igaz, mi mást tehetett volna.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt. A lemenő nap fénye pedig szépen bevilágította a terepet.

Percről-percre szebbek lettek a fények, a szárcsa meg csak tovább szedegetett.

Amikor az elsétáló szárcsáról felpillantottam, a viharfelhők már messze jártak, de a nyomukban szép szivárvány rajzolódott ki. Hát nagyon különlegesre sikeredett ez a délután. Az időjárás nem is lehetne változatosabb. :)

A csoda hamar elillant, a szivárványnak percek múlva már nyoma sem volt. A nap is alábukott, nem volt miért tovább maradni. Persze ahogy előbújtam, a bíbicek azonnal felrepültek, és kiáltozva próbáltak elkergetni. Ezt azért nem hagyhattam annyiban. A eltűnt napkorong szépen festette még a nyugati égbolt felhőit. Jól mutattak az előttük elszálló bíbicekkel. Már csak egy szerencsés kocka hiányzott, hogy ezt a napot megkoronázza.


Pécs, 2015. május 18.