volgyis blogja

Stabil ölyvek

Öt télnek kellett eltelnie, hogy az ölyvek fotózásával kapcsolatban eljussak oda, hogy amikor kint ülök a lesben, akkor nagy valószínűséggel fotó is készül. Nagy eredmény ez nekem, hiszen nagyon sok munkát fektettem bele az évek alatt, és sokszor ért kudarc is, ami hát valljuk be, nem a legjobb inspiráció. Kicsit a hozzáállásom is változott ezzel kapcsolatban. Felismertem azt a madárvédelmi lehetőséget, ami a ragadozók téli etetésében rejlik, így a kezdeti fotós célok mellett mára a madárvédelmi szempontok is megjelentek. Természetesen oly módon, hogy a fotózás is lehetséges maradjon, az évek során megfogalmazódott igényeim szerint. Mostanra tehát azt tudom mondani, hogy az ölyvekkel kapcsolatos, régóta tartó fotóéhségemet valamelyest sikerült csillapítani. A legutóbbi les is hozott új képeket. Fotósként és madarászként egyaránt nagyon nagy élményt jelent, hogy mindössze 8-10 méterről figyelhetem ezeket a szép madarakat, jó tanulási lehetőség is. Ugyanis az ölyvekkel való foglalatosság alatt rá kellett jönnöm, hogy vajmi keveset tudok róluk, annak ellenére, hogy gyakori madarak. A különböző tollazatok megfigyelése, vedlési, korbeli különbségek felismerése az egyes egyedeknél ugyanolyan örömöt jelent, mint egy-egy jó fotó elkészítése. Azt hiszem madárfotósként nem is kívánhatok többet. Hiszen a fényképezés folyamata alatt sokat tanultam róluk, természetükről, viselkedésükről.

Pécs, 2014. február 6.

A hónap képe - 2014. január

Az év első hónapja érdekesen telt. A január első felében jellemző tavaszias hangulat szokatlan volt a télhez képest. A téli fotós projektek gyakorlatilag le is álltak. Az enyhe időjárás miatt a madarak nem, vagy nem úgy látogatták az etetőhelyeket, ahogy azt elterveztem. De a téli projekteknek kedvezőtlen körülmények más területen új lehetőséget adtak. Az történt ugyanis, hogy a madarakat jobban érdekelte a víz, mint a kirakott eleség. A madáritató hihetetlen forgalmat bonyolított ebben az időszakban. Meg is ragadtam a kínálkozó alkalmat, és belevetettem magam a januári itatózásba. Erre sem volt még példa, mióta madárfotózással foglalkozom. Az elkészült képek közül a választásom egy zöldike fotóra esett. A zöldikék csapatosan érkeztek mindig az itatóhoz. Amíg nem volt szabad hely a víz mellett, a többi madárnak várakoznia kellett a környező bokrokon, ágakon. Nekem nem is volt más dolgom, csak a megfelelő pillanatban exponálni.

A kép Pentax ist Ds vázzal, Sigma 70-300 mm 1/4-5.6 DG Macro optikával, f7,1, 1/125, ISO 400 beállításokkal készült.

Pécs, 2014. február 1.

Egy fagyos délután

A hétvégi fotózás krónikáját egy kis bosszúsággal kell kezdenem. A pénteken megérkezett nagy hó, és erős fagy jó mozgást ígért az ölyves lesnél, ezért tervbe vettem egy vasárnap hajnali fotózást. A január eleji tavaszias enyheség gyakorlatilag felfüggesztette a madármozgást az etetőtéren. Bár az egerészölyvek jelenléte folyamatosan tapasztalható volt a környéken, az etetőanyag mégsem fogyott. Nem volt rá szükségük. A máskor pár nap alatt elfogyó mennyiség hetekig hevert a földön, nemhogy az ölyveket, de még a rókákat sem izgatta a dolog annyira. Azonban a mostani kemény télies időjárás meghozta a reményt a fotózásban is. Időben fel is keltem, hogy még a sötét leple alatt a lesben lehessek. A hideg miatt, ami bőven mínusz tíz alatt volt, rengeteg ruhával, pléddel felpakolva indultam volna. De csak volna. Az autó csütörtököt mondott. Nem tudtam mit tenni, a sötétben és a kemény fagyban nem volt kedvem autót bütykölni, így hát tehetetlen dühvel, bosszúsan, de azért bevallom jólesően bújtam vissza a meleg ágyba. Reggel, már napvilágnál szerencsésen helyre állt a technika, így ez az akadály elhárult a fotózás elől, és körvonalazódott egy délutáni fényképezés lehetősége. És mivel a vasárnapi, családi ebédről is felmentést kaptam, ami azért valljuk be nagy dolog, (Ebből is látszik, hogy a természetfotózás nem is annyira egyéni sport, mint gondolnánk. Ha nincs megértő, támogató család, mit sem ér az egész!) nem volt más hátra, csak kellőképpen beöltözni a leshez. A málhás szamár kifejezés talán illene arra, ahogy elindultam. A nagy hó miatt még távolabbról is kellett megközelíteni a helyszínt. Fotós hátizsák, plédek, állvány, szék, álcaháló, 20kg napraforgó, mindezt térdig érő hóban. Nem fáztam, mire megérkeztem. :) A napraforgót beletöltöttem a kismadár etetőbe, friss etetőanyagot raktam az ölyveknek, és bevackoltam. Érdekes, hogy nem is a napraforgó, hanem inkább az ölyveknek kirakott eleség izgatta a madarakat. Széncinegék, nagy fakopáncsok lepték el a húst, zsiradékot. Az erős éjszakai mínuszokat az állati eredetű zsiradékkal könnyebben át tudják vészelni, hiszen nagyobb az energiatartalma, mint a napraforgónak. Ezt ők is nagyon jól tudják. Így az ölyves beszállón ma először nagy fakopáncsot fotóztam.

Gyakorlatilag folyamatosan jelen voltak, egyszerre többen is. A belsőség a szajkóknak is vonzó volt. Szintén nagy hévvel estek neki, és kisebb-nagyobb cafatokkal repültek el, hogy kisvártatva ismét visszajöjjenek egy újabb körre.

Közben a napraforgón is nagy lett a forgalom. A magevő társaság nagy részét alkotó mezei verebek és zöldikék csapata kibővült néhány érdekesebb fajjal is. Erdei pintyek jöttek egészen közel.

A nagy hó megfelelő magasságba emelte őket, érdemes volt fotózni is a "földönfutó" társaságot. Szokásukhoz híven az etetőről lehullott szemeket szedegették.

Már vagy három órája ücsörögtem a lesben, de az ölyveknek csak a hangját hallottam. Ez azért biztató volt, itt vannak a környéken, csak várni kell. Bár a lábujjaim már jelezték, hogy nagyon hideg van, mégis nagy volt bennem az elhatározás, hogy ma nem megyek haza ölyvfotó nélkül. Szerencsére az éhségük nagyobb volt, mint az óvatosságuk. Az etetőtéren egerészölyv landolt.

Nem sokat teketóriázott, egyből a lényegre tért. Tépte, nyelte a húst.

Ez megtette a hatását a többi madárnál is. Még két ölyv érkezett, és egyből mozgalmassá vált a terep. Egymást kergették a hús körül. Leszálltak kicsit távolabb, méregették az éppen táplálkozó társukat.

Hogy utána nekiugorjanak. Sajnos a mozgalmas jelenetek, amiből azért volt bőven, fotózhatatlan helyen történtek. Érdekes, hogy nem a hús mellett akaszkodtak össze, hanem arrébb szálltak, és ott csépelték egymást. Arra jó volt a helyzet, hogy kitapasztaljam, a jövőben min változtassak, hogy az akciójelenetekre is esélyem legyen. Szerencsére annyira aktívak voltak a madarak, hogy így is volt lehetőség bőven a fényképezésre.

Ügyesen használták a beszállófákat is. Született pár olyan kép, ami megfelelt a korábbi elképzeléseimnek.

Kellő jóérzéssel és megfelelően elgémberedett, átfagyott tagokkal bújtam ki a kunyhóból. Mára még adós voltam egy hógolyózással. Hát irány haza.

Pécs, 2014. január 27.

Költőláda takarítás

Korábban, néhány beszámoló erejéig bemutattam, hogy a gyöngybaglyokkal kapcsolatban milyen védelmi intézkedéseket teszünk, és hogy hogyan is zajlik a gyöngybaglyok élete a templomtornyokban. Igaz, hogy a legtöbb munka, ellenőrzés a költési időszakra esik, de ilyenkor, télen is van némi tennivaló a költőládákkal. Most van itt a karbantartás és a takarítás ideje. A gyöngybagoly nem épít fészket, tojásait az aljzaton kapart kis mélyedésbe rakja. Viszont mégis képződik előbb-utóbb valamilyen fészek, ez pedig java részt bagolyköpetből áll. A baglyok nem képesek megemészteni zsákmányuk csontjait, szőrét, így azt köpet formájában felöklendezik. A kifejlett madarak ezt mindig a ládán kívül, egy megszokott helyen teszik, ahol nyugodtan, békésen tudnak emészteni. Viszont a tojásokon kotló szülő és a ládában nevelkedő fiókák ezt a műveletet helyben kénytelenek elvégezni. Ennél fogva a ládában egyre több lesz a köpet, ami az évek alatt vastag réteget képez. Ebbe a szőr és csont egyvelegbe persze el nem fogyasztott zsákmányállatok, ki nem kelt tojások, vagy adott esetben elpusztult fiókák is beleépülnek. Szóval néhány év alatt egy rendszeresen lakott költőládában meglepően vastag réteg keletkezik az előbb felsoroltakból.

Ilyenkor kell a ládát kitakarítani. Amikor ebben először volt részem, nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem látszik, hogy mennyi anyag képes így, összetömörödve felhalmozódni. Elképesztő mennyiség. :) Úgyhogy nincs mese, fel kell készülni rendesen. Most sem kellett csalódnom, egy 120 l-es zsák meg is telt. Öröm volt levinni a keskeny létrákon a toronyból. :) De a munkának meg lett az eredménye. A láda szépen kitakarítva, puha faforgáccsal feltöltve várja, hogy tavasszal újra lakói legyenek.

Pécs, 2014. január 16.

Másfél óra

Úgy alakult, hogy adódott másfél óra szabadidőm délidőben. És mivel a madáritató környékén jártam, gondoltam beülök, megnézem milyen mozgás van. Azt sejtettem, hogy lesz madár, de arra azért nem számítottam, hogy szinte megállás nélkül telik majd el az a másfél óra. Rögtön izgalmakkal kezdődött a dolog. Alighogy beültem, a les fölül tengelicek csicsergő hangja hallatszott. De jó lenne, ha leszállnának! Így is lett. Kisvártatva már a víz mellett nézelődtek.

Örültem nekik nagyon, ritkán sikerül őket lencse végre kapni. Most meg egyszerre többen is érkeztek.

Szépen pózoltak a fényképezőnek, mielőtt a vízhez szálltak.

A tengelicekkel zöldikék is érkeztek. Tojók, hímek vegyesen.

Miután az itató melletti bokron ülve meggyőződtek a hely biztonságáról, mindannyian leszálltak a víz mellé inni.

A szürke színezetű tojók nem annyira feltűnőek, de a hímek, szép fényekben, gyönyörű látványt nyújtanak. A víz tükröződése pedig csak fokozta mindezt.

A pintycsapatok távozása után megindult a szokásos cinegesereg. Széncinegék jöttek, és csurom vizesre fürödték magukat.

Nagyon mókás látvány, amikor ülnek a vízben, és minden tollukat eláztatva élvezik a fürdőt.

A széncinegék között feltűnt egy barátcinege is. Örültem, hogy tudtam pár jó képet készíteni róla, igazi örökmozgó.

Nehéz elkapni azt a rövid pillanatot, amíg megáll. Szerencsére a víz mellett is elidőzött egy picit.

Nem maradhattak el a kék cinegék sem. Nagyon szeretem őket, gyönyörű madarak.

Viszont, ha többen kerülnek egymás mellé, igazi méregzsákká változnak. Ha az egyik túl közel kerül a másikhoz, egyből rendre utasítják egymást.

A cinegék forgatagában megjelent egy vörösbegy is. Szolidan várakozott a szomszédos bokorban, amíg akadt egy üres hely, majd ő is felugrott az itató szélére.

Pózolt egy darabig, szépen mutatta magát.

Aztán ő is beállt a fürdőzők sorába.

Szaporán csapkodta a vizet a szárnyaival, öröm volt nézni, ahogy fürdött.

Miközben a vörösbegy fürdött, vörös szín ütötte meg a szemem. Az itató mögött, az erdőszéli gazosban valami bujkált. Fácánkakas! Sokszor láttam már az elmúlt években. Az erdő szélén alig látható csapáson többször közlekedett már, hol tyúkot kísérve, hol egyedül. Jobbról feltűnt, szép óvatosan átballagot a gazosban, és a bal szélen eltűnt a szemem elől. Jól van, ezt a jelenetet már sokszor átéltem. Viszont pár perc múlva a tisztás bal oldalán megjelent megint. Na, mi van? Nyújtogatta a nyakát, nézelődött, és elindult vissza, most a tisztás jobb széle felé. Be is váltott az erdőbe. Újabb pár perc múlva zörgést hallok a kunyhó mellett. Próbálok kilesni, a les deszkái között, nini, itt a fácán. Közvetlenül a kunyhó mellett kotor a földön. Mit akar ez a madár? Elindul a kunyhó mellett, el is vesztem szem elől, a deszkák közötti vékony résen már nem látom, de hallom, ahogy elsétál az itató mellett. Feszült csendben várom, mi is fog történni, gondolatban már sokszor lejátszódott bennem, hátha most a valóságban is átélhetem! És igen! Az itató mögött megjelenik egy fej.

Micsoda tekintet! Szinte süt belőle az intelligencia. Hiába, tyúkféle. :) Az itató vége kb 50 cm-rel van a föld fölött. Viszont az itató építésekor készítettem egy feljárót is a medence teljes szélességében, hogy egyéb lábas jószág is tudja használni az itatót. Egyfajta rámpa vezet fel a vízhez, amin most a fácán szépen felsétált. Nyugodtan viselkedett, minden idegesség nélkül egészen a vízig lépdelt. Látszott, hogy nem először jár itt.

Mekkora madár! Nem is tudtam vele mit kezdeni, illetve fotóztam, ahogy tudtam. Nagyon régóta vártam rá. A fácán meg szépen körülnézett a kis emelvényről.

Mivel mindent rendben talált, szépen elkezdett kortyolni.

A madáritató persze nem a legideálisabb egy ekkora madár fotózására, de én nagyon örültem neki, régi kívánságom teljesült, ezért nagy örömmel fényképeztem.

Miután ivott pár kortyot, szép komótosan, ahogy jött, lesétált az itató mellől. Én meg alig tértem magamhoz. A nagy örömködés közepette ránézek az órámra, mennem kell lassan. Készülődök is, amikor ismerős cserregés hallatszik a közelből. Figyelek feszülten, ismét bekapcsolom a fényképezőt, mert őszapókat jelez a hang. Hátha meg lehet koronázni még ezt a napot! A víz mellé ugyan nem, de az egyik beszállóágon egy pillanatra megjelent az egyik madár a csapatból. Pont annyi ideig, hogy egy kép elkészülhessen.

Az idő lejárt, mennem kell. Micsoda másfél óra volt! Ha nem lenne a bizonyíték a memóriakártyán, talán el sem hinném! :)

Pécs, 2014. január 15.

Mostanában a Mecsekben - Illatos hunyor

A januári tavasz úgy látszik nem múlik el nyom nélkül. A mecseki erdőkben, a fák árnyékában valami már előbújt az avarszőnyeg alól. A tavaszi aspektus virágai közül minden évben az egyik legelső az illatos hunyor. Azonban ennek a növénynek február közepén lenne itt az ideje. Most, egy hónappal korábban a mecseki erdőkben már sokfelé találkozhatunk velük.

Szolidan bókolnak már a szürke bükkök lábánál, üdezöld színnel tarkítva a barna avarszőnyeget.

Pécs, 2014. január 13.

Se tél, se madár

Sötét van az erdőszélen. A Hold nem világít, csak a csillagok fénye mellett dereng valami az ösvényből. Megindulok a les felé, bár látni nem sokat látok, inkább érzésre próbálom eltalálni a helyes irányt. Emlékszem az első élményemre az éjszakai erdőben, szarvasbőgés idején még suhanc koromban. Be voltam tojva rendesen. Azóta sokat változott világ, megszerettem az éjszakai erdő "csendjét". Megtanultam, akárcsak Vuk, hogy a sötétség a barátunk. Lassan kirajzolódik előttem a kunyhót rejtő bokor sziluettje, megérkeztem. Van idő bőven az előkészületekre, még nem dereng a keleti horizont. Kényelmesen elrendezem a terepet, és bevackolok a lesbe. Bent ha lehet, még sötétebb van. Ha valaki átélte már, hogy mi az a vaksötét, hát ott az volt. Lassan oszlik a sötétség, kirajzolódik a látóhatár, már látszanak a hegy körvonalai. Kisvártatva már a les előtt is kibontakozik minden. Reggel lett. A völgyből ez idő tájt szokatlan hang csendül fel. Fekete rigó énekel. De nem úgy csak magának, hanem erőteljesen, messzehangzón, mintha tavasz lenne. Szépen visszhangzik a völgyben a rigófütty, jól esik hallani, bár tudom, nem időszerű. Január közepe van, elkelne némi fagy és hó. Félek, hogy ennek a nagy enyheségnek meg lesz még a böjtje tavasszal. A rigó éneke ébreszti a völgyet. Lassan beindul az élet. Én is reménykedem, hogy felébredt az is, amiért jöttem. Ölyvek reményében keltem ilyen korán. Nemsokára fel is hangzik a közelből kiáltása, tudom hol szokott éjszakázni, most ugrott le a fáról. De nem a les felé veszi az irányt, egyre messzebbről hallom. Kár, hát várok tovább. Rövidesen újra ölyv hangját hallom, de ő sem száll le, átrepül a terület fölött. Úgy látszik nem érdekli őket a belsőség. Nem csodálom, hiszen pockozni is lehet ebben az időben. Szerencsére azért nem maradok kép nélkül. Váratlanul megérkezik egy ölyv a beszállóra. Ismeretlen madár, még nem láttam, szép, világos színezetű. Nem is vár sokat, egyből le ugrik a földre, nem ad esélyt a jó fotónak. Sajnálom, de kép nélkül azért nem engedhetem el, a természetesség jegyében ő is bekerül a galériába. :)

Pár percig marad csak, néhány falatot eszik, majd el is repül. Hiába várom, nem jön vissza, nekem is mehetnékem van már, így mára ennyi jutott. Bízom benne, hogy azért lesz még tél, és az majd meghozza a madarakat is.

Pécs, 2014. január 12.

Szajkók és verebek

A január eleji itatós élmény nem hagyott nyugodni, így ismét az itatós lesben találtam magam. Egy-egy sikeres fotózás érzését újra átélni, jó kis motiváció. Ez alkalommal azonban gondosabb voltam, és a medencét színültig töltöttem. Jöhet most már kicsi és nagy, nem kell kompromisszumot kötni a fotózásban. Eleinte meglehetősen gyér forgalom volt, egy-egy cinege mutatta csak magát.

Szélcsend volt, a rezzenéstelen vízfelület gyönyörű tükörképet produkált.

Megérkezett a múltkori tojó nagy fakopáncs is. Sajátos módját választja az ivásnak, az itató szélét képező rönkön leoldalaz, és úgy iszik.

Hosszabb üresjárat következett, majd zörren a les fölötti cserfa ága, az ágakon maradt száraz levelek jelzik, hogy valami érkezett. Nem lepődöm meg, szajkó száll le a víz mellé.

Óvatos, a környéket kémleli, hosszan vár, majd a harkályhoz hasonlóan a rönkön lehajolva iszik.

Gyorsan el is repült. Ezzel azonban kezdetét vette a cirkusz. Szajkók érkeztek egymás után, kettesével, hármasával, vagy csak egyedül. Egymást váltották a víz mellett. Először csak a víz körül ugráltak, próbálgatták a helyeket.

Majd az egyik, egy megfelelőnek látszó helyen bemerészkedett a vízbe.

Olyan fürdést rendezett, hogy öröm volt nézni.

Utána az összes szajkó hatalmas pancsolást csapott. A végére talán tizenötöt számoltam, bár egy idő után elvesztettem a fonalat. :) Mindenesetre győztem fotózni a sok fröcskölős jelenetet. Nincs mókásabb látvány, mint egy fürdőző szajkó.

Az óvatos, messziről riasztó madár pajkos játékossággal veti bele magát a vízbe, fejével, szárnyával csapkod, fröcsköl.

Látható élvezettel nedvesíti be minden tollát, bár a víz biztosan nem volt több pár fokosnál.

A legtöbb madár oldalt helyezkedett el, viszont az egyik velem szemben kezdett neki a pancsolásnak. Egészen különleges látványt nyújtott.

Nagyszerű pillanatok voltak. A fényképező nem győzte a sok exponálást, én meg alig bírtam kivárni, mire egy-egy sorozat a kártyára íródott. A szajkók keltette ramazuli csak fokozódott, amint megjelentek a mezei verebek. Először ők is óvatosan közeledtek.

Majd megmutatkozott az igazi verébpolitika. Szinte megszállták az itatót és a környékét. Ötvenre saccoltam a számukat, de lehet, kicsit alábecsültem.

Az is baj, ha nincs madár, de az is baj, ha sok a madár. :) Nem tudtam hogyan komponálni a képeket, egymás hegyén-hátán igyekeztek a víz mellé férkőzni. Lökdösődtek, perlekedtek, és persze ezt mind villámgyorsan.

Nagyon észnél kellett lennem, hogy ne legyen kilógó, vagy éppen belógó alkatrész, és minden madár éles legyen, és a tükörkép is ép legyen. Persze ez gyakorlatilag egy esetben sem sikerült.

Észrevettem egy szép csoport jelenetet, mire ráfordultam a fényképezővel, már szét is oszlott a bagázs. Hatalmas volt a pörgés. Ide-oda kapkodtam, amikor valami villant a tömegben.

Hoppá, jól láttam? Mintha világos veréb lett volna. El is tűnt a szemem elől a nagy forgatagban, de pár másodperc múlva ismét megláttam, és tiszta környezetben is le tudtam fotózni.

A madaraknál elég gyakran előfordul, főleg a nagy egyedszámú populációkban, hogy valamilyen színképzési vagy lerakódási hiba miatt a standardtól eltérő színezet alakul ki a tollazatban. Így előfordulnak extrém sötét, vagy gyakrabban világosabb színű madarak. Egy ilyen egyed volt a vendégem ezen a szép napon.

Pécs, 2014. január 8.

Téli madáritató

Január van, az év leghidegebb hónapja. Vagy mégsem? Ebben az enyhe, már-már tavaszias időben gondoltam egyet, és a madáretető helyett az itatót vettem célba. Hátha hoz valami érdekeset az év első fotózása. A szitáló eső majdnem kedvemet szegte, de ha már elindultam, legalább megnézem, minden rendben van-e a lesekkel. Meg bíztam abban is, ami már többször is bebizonyosodott, hogy fenn a Mecsekben sokszor egészen más idő van, mint a hegylábi részeken. Szerencsére most is így volt. Mire a madáritatóhoz értem, már oszladoztak a felhők. Időnként a nap is kibukkant már. Az ősz óta nem igen foglalkoztam az itatóval, meg a tél elején huzamosabb időre be is fagyott. A vízpótlás hiánya miatt a vízszint már nem volt ideális a fotózáshoz, vagy száz liternyi biztosan hiányzott belőle. De mindegy is, tél van, úgysem lesz nagy mozgás. Mire elrendeztem a terepet, és bebújtam a kunyhóba, egészen vidám idő kerekedett, valahogy nekem is jó kedvem lett. Szeretek a madáritató mellett leselkedni, erre időről-időre rádöbbenek, ha huzamosabb ideig nem járok itt. Van egy hangulata, amit nem lehet megunni. Be is vackoltam, de előtte kitessékeltem pár pókot, hogy rendesen elférjek. A les ablakáról még el sem tűnt a pára, amikor szárnysuhogást hallottam a közelből, és a víz mellett megjelent egy vörösbegy. Körbeugrállta a vizet, majd el is szállt.

Na kép nélkül már nem megyek haza. Az erdőből érdes cserregés hallatszik. Ökörszem jár a közelben. A hang egyre közelebbről jött, a következő pillanatban már ott is állt előttem. Délceg tartású apró madár. Még jó, hogy "szólt" előre, így fel tudtam készülni. És ki tudtam használni azt a pár pillanatnyi időt, amíg megállt körülnézni az itató szélén. Másként nem sok esélyem lett volna az éles képre.

Villámgyorsan be is ugrott a víz mellé. Ej de kár, hogy nem töltöttem fel a medencét! A pici madárka szinte elveszik az itató "magas" partja mellett.

Az ökörszem vidám fürdőzésbe kezdett. Perceken keresztül csapkodta a vizet, szinte minden tolla elázott. A végén még egy csatakos képet sikerült elkapnom róla, aztán már ment is.

Még az ökörszem távolodó cserregését hallgattam, amikor szajkó huppant le az itató szélére. De a kunyhóhoz közelebbi részére, alig lehetett 50-60 cm-re. Micsoda portré lehetőség.

Óvatosan kattintgattam, a madár fel se vette. Alaposan körbefényképeztem.

A szajkó nem maradt sokáig egyedül, a medence másik oldalára megérkezett a haverja. Szintén portré távolságban. Ez ám a luxus, még válogathattam is, melyiket fotózzam.

Portré fürdés előtt, és portré fürdés után.

A szajkókat cinegék váltották. Kisebb-nagyobb csapatokban, hullámszerűen érkeztek.

Több széncinege is fürdött egy időben, nagy volt a csobogás, fröcskölés.

Időnként egy-egy mezei veréb is csatlakozott hozzájuk.

Már délutánra járt az idő, a fényviszonyok is egyre szebbek lettek, ahogy a hátteret megvilágította a nap. Ebben a szép fényjátékban jöttek a kék cinegék.

Egymás után többen is. Az egyre jobban izzó háttér előtt nagyon szép látványt nyújtottak.

A cinegéket fekete rigó rebbentette szét. Egy szép hím érkezett. A fotózás hevében fel sem tűnt, hogy bal lába hibás. A fotók feldolgozásakor vettem csak észre. De láthatóan ez nem okozott neki nagy problémát, jó kondiban volt.

A rigó után újabb és újabb cinege csapatok érkeztek. Nagy volt a jövés menés, amibe egy tojó nagy fakopáncs is belecsöppent

Lassan indulnom kellett már. Elégedett voltam. De még egy meglepetést kaptam a nap végére. Az itató sarkába kis madár szállt le. Mint a villám, a víz mellett termett, ivott három kortyot, és mer el is tűnt. A fényképező ötször kattant. Három fotó lett éles. Egy tojó csíz volt a röpke vendég. Szép koronája a napnak.

Micsoda pörgés volt! Hány üres napot ültem már végig a nyári melegekben, most pedig a tél közepén majdnem megtelt a memóriakártya. Jó tanulság volt. Télen is vizet a madaraknak! :)

Pécs, 2014. január 3.

A hónap képe - 2013. december

A december fotózás szempontjából fantasztikus volt. A hónap elején beindult ölyves projektnek immár ötödik alkalommal ugrottam neki. A gondos előkészületeknek és a madaraknak hála, eddig soha nem tapasztalt élményeket élhettem át a lesben töltött idő alatt. Ráadásul az évek során kialakult, és a fejemben már létező fotók megvalósításában is előre tudtam lépni. A mecseki hegyoldalak erdőfelújításaiban meghagyott hagyásfákon gyakran látni egerészölyveket. Nézelődnek, figyelik a környéket, vagy éppen csak süttetik magukat. A hegygerincen futó, vagy a hegyoldalban kanyargó utakról sokszor néztem őket távcsővel, és azon morfondíroztam, miként is lehetne ezt az annyira jellemző pillanatot képbe önteni, amint az ölyv az alatta elterülő erdő felett őrködik. Hát íme. :)

A kép Pentax ist Ds vázzal, Sigma 70-300 mm 1/4-5.6 DG Macro optikával, f6.3, 1/320, ISO 400 beállításokkal készült.

Pécs, 2014. január 1.