nagy fakopáncs

próbálgattam a szokatlan kompozíciókat,

teszteltem a reflexeimet. Egy biztos, a madarak gyorsabbak. :)

A madármentes szünetek egyre hosszabbra nyúltak. A megszokott csend is mintha még süketebb lett volna. Se a cinegék, se a csuszkák nem hallatták a hangjukat. Néma csend ereszkedett a környékre, amit nagy sokára a les mögötti fáról hallatszó ágzörgés tört meg. Pár perc után újra. Mint amikor valami fészkelődik a fán, és a száraz gallyak, levelek megzörrenek. Semmi kétség, valami van a les fölött, valami nagy. Vágni lehetett volna a feszültséget. Aztán a les mögül hirtelen nagy madár vágott le a víz fölötti ágra. Egy pillanatra a kiterjesztett szárnyai kitakarták az egész látóteret. Háttal volt nekem. Azonnal a faroktollainak sávozását néztem. Bumm! Darázsölyv!

A szívem a torkomban dobogott, remegett a kezem. Csak el ne repüljön a fényképező hangjára! Nem ment el.

Sőt, elkezdett forgolódni,

és leugrott a medence szélére.

Fantasztikus helyzet alakult ki, és lassan én is megnyugodtam. A nagy madár szépen beleugrott a vízbe, és csatakosra fürödte magát.

A darázsölyv nekem mindig a titokzatos madarak közé tartozott. Nagyon ritkán látom, akkor is legtöbbször csak egy villanásra a fák között. Ennek a madáritatónak a telepítésekkor ugyan számítottam rá, hogy majd esetleg itt összefuthatunk, de az évi egy-két megjelenése a víz mellett kevés esélyt adott erre. Hát most mégis itt van tőlem két méterre, és lassan olyan ázott lesz, mint a forrázott kakas.

Fantasztikus pillanatok voltak. A madáritató újra megajándékozott, hiszen találkozhattam az erdő szellemével.

csuszkák,

fakopáncsok.

A megszokott társaság. Az arra érdemes pillanatokat próbálom kiszemezgetni a forgatagból. Egy udvarolgató örvös galamb teszi a szépet a medence szélén,

persze rá sem hederítenek a többiek, hiába búgja el a legszebb galambnótát.

Aztán csend. Egy darabig semmi nem mozdul a közelben. Lassan mennem is kellene. Hirtelen éles kiáltás töri meg az erdő hallgatását. A les fölötti fáról szól, egymás után többször is. Fekete harkály van a közelben. Azonnal feszült izgalom telepszik rám. Csak nem eljött a nap? Még párszor elkiáltja magát a madár, aztán már meg is látom a közeli fa törzsén. Tudtam már, hogy le fog szállni elém. Így lett.

Izgatottságom ellenére a fényképező azonnal bekapcsolódik a játékba, és elkészülnek első fekete harkály fotóim.

A piros sapkás szerencsére nem siet, készülnek hát a képek.

Hogy mit is jelent ez számomra? Talán 12 éves lehettem, amikor rabja lettem a madárvilágnak. Akkoriban semmi más nem érdekelt igazán, csak a madarak. Minden szabadidőmben utánuk jártam. Egy alkalommal egy düledező fenyvesben rátaláltam egy fekete harkályra. Akkor láttam életemben először. A korhadó fákra járt táplálkozni, én pedig napokon keresztül visszatértem, hogy újra és újra megcsodáljam ezt a gyönyörű harkályt. Az emlék annyira belém égett, hogy azóta is valahányszor fekete harkályt látok, mindig eszembe jut. Természetes volt, hogy madárfotósként is a nyomába eredtem. Sokszor próbáltam elkapni, és néhányszor már hajszálnyira voltam az elkészült képtől, de valahogy mindig túljárt az eszemen. Sok éven keresztül. Most pedig itt van előttem mindössze két méterre, én pedig az objektíven keresztül csodálom, és újra eszembe jut gyerekkorom élménye.

A harkály hosszan ivott, majd a medence szélén még elkiáltotta magát, mielőtt elrepült. Úgy hiszem, engem köszöntött. 47 éves lettem.

elég sok galamb látogatja az itatót. Nagy örömömre főként kék galambok,

persze az örvösök is megjelennek. Néha egyszerre többen is.

Egy-egy szajkó természetesen,

és az elmaradhatatlan harkályok. Leginkább nagy fakopáncsok.

A kisebbeknek és nagyobbaknak jobban örülnék, de remélem, ami késik nem múlik.

A megszokott fajokon kívül azonban volt egy kis izgalom is. Vannak a fotós pályafutásom alatt olyan fajok, melyek a mumusaim lettek. Valahogy mindig elkerültük egymást, pedig a lehetőség adott volt. Egy ilyen régi adósságot hajtottam most be a kis fakopáncson. Szerencsém volt, három másodpercet is eltöltött előttem. Bőven elég volt, hogy elkészülhessen az első fényképem róla. :) Be is igazolódott, hogy érdemes a leskunyhót is használni, és nem csak a kameracsapda képeit nézegetni, mert ennyi év után számomra is van még új a nap alatt.

szajkók,

és a folyton perlekedő csuszkák nélkül.

Galambok is beesnek időnként, a gyakoribb örvös,

és szerencsére a ritkább kék galamb is. Neki kimomdottan örültem.

Na de mint említettem, a harkályoké a főszerep, és ennek megfelelően a nagy fakopáncsok viszik a prímet. Van úgy, hogy egyszerre több is szeretne a víz mellé kerülni, és emiatt sok az összetűzés is közöttük, vagy legalábbis a fenyegetőzés.

A közép fakopáncsok is elkényeztetnek, és végre a portrék mellett egész alakos fotókra is lehetőségem nyílt.

A sztár azonban kétség kívül továbbra is a hamvas küllő. Nagyon élvezem a jelenlétét, és szerencsére a madár sem fukarkodik, nekem csak ki kell használni a lehetőséget.

és szinte mindig volt egy-két csuszka is, ami előttem produkálta magát.

Gyorsak, mint a villám, és hát azok az akrobatikus mutatványok, nem is értem, hogy csinálja.

A madársereget rendre szétugrasztotta egy-egy beeső szajkó,

és nagy fakopáncs.

Ráérősen ittak, nézelődtek, nem úgy mint a közép fakopáncs. Néha egy gyors berepülés, pár korty az oldalsó farönkökről lenyúlva, semmi pózolás a fotósnak. Borzasztó egy fotóalany. :)

A szintén csak egy kortyra beugró énekes rigó legalább megvárta, míg egy tisztességes habituskép készül róla az őszülő falevelek között.

A les körül ténfergő szürke légykapóval könnyebb dolgom volt. A les melletti kis fákon ücsörögve vadászott a víz körül repdeső rovarokra,

és mikor volt egy kis szünet a víz mellett, a mohapárnákon is szépen mutatta magát.

Meglepetésvendég volt viszont egy kormos légykapó tojó, ritka fotószsákmány számomra. Szerény megjelenésű, de örültem neki nagyon.

Szóval a délelőtti órák elég mozgalmasan teltek, azonban tudtam, hogy mi történik délutánonként, ezért azt is meg kellett tapasztalnom. Míg délelőtt inkább a kismadarak voltak túlsúlyban, addig a délután egyértelműen a harkályoké volt. Nagy fakopáncsok váltották egymást rendes időközönként. Állva,

lógva,

közel,

és távol egyaránt.

A közép fakopáncsok úgy látszik délután sem közreműködőbbek, de portrét azért engedtek. Ez is valami. :)

Na de az itató sztárja egyértelműen a hamvas küllő lett.

Régóta vártam már a személyes találkozót, hát most megtörtént duplán is. Egyszerre kettő is ott volt előttem.

Nem is kell mondanom, a fényképező azonnal dalolni kezdett. Portrék,

és egész alakos fotók is készültek.

Hát nem tudom hány kocka készült hirtelen, de az biztos, hogy a hamvas küllőről készült fotóim száma hirtelen megnőtt. :)