volgyis blogja

A csábító, könnyű táplálékot nem szabad elszalasztani, az első madár rögtön ki is szemelte a hozzá közelebbi kárászt.

Forgatta, helyezkedett vele, majd szépen lenyelte.

A könnyű ebéd reménye persze másoknak is kecsegtető, nem is maradt egyedül, hamarosan egy második gém is landolt a jégen, kecses balettmozdulatok kíséretében.

Miután rendbe szedte rakoncátlan lábait, ő is szemrevételezte a kínálatot,

és a megfelelő hal kiválasztása után,

ő is leküldte könnyen szerzett zsákmányát.

Már azon aggódtam, hogy így hamar elfogy a csali. Mi marad a sasoknak? De a gémek, miután még egy-két halat eltüntettek, inkább egymás elkergetésébe fogtak. A jég kiürült előttem, de a sasok csak nem jöttek. Az enyhe idő hatására az egyre nagyobb vízfelületeken mozgalmasan zajlott az élet. Récék, kárókatonák, hattyúk kavalkádja zsibongott itt is - ott is, a sasok pedig inkább egymást, vagy a vízimadarakat hajtották. A fotózásra szánt időm is a végéhez közeledett, és már beletörődtem, hogy a gémek jelentették mára a látványosságot, amikor a tó túlsó szélétől egy rétisas megcélozta a lest. Hamar befogtam a keresőbe. Egy öreg madár volt. Nyílegyenesen a les felé közeledett, és viszonylag alacsonyan szállt. Amint kicsit jobbra tartva közelebb ért, már exponáltam is.

Arra gondoltam, hogy úgy is áthúz fölöttem, ami már többször megtörtént, ám akkor leengedte a lábait.

A másodperc törtrésze alatt átfutott az agyamon, hogy mire készül. Ám abban a pillanatban alábukott és ritmust váltott. Nem tudtam átgondolni, mit kell tennem, csak húztam tovább oldalra az objektívet, és nyomtam az exponálógombot. A madár fölkapott egy halat a jégről, és eltűnt a látómezőmből. Amit az LCD kijelzőn láttam, hihetetlen volt. A teljes jelenet megvolt kockáról-kockára. FÉLIG! Az alábukó madár felgyorsult, én pedig nem tudtam elég gyorsan követni. Nehéz szavakba önteni, mi is történik ilyenkor a madárfotós fejében. :) Van az a mondás, hogy két szemszögből lehet nézni a dolgokat. Félig tele van a pohár, vagy félig üres? Úgy döntöttem, hogy nálam most inkább félig tele van. :)

Azért ez a látvány nem semmi, de eddig már többször eljutottam.

A túloldalon felugró madarak közül páran kissé közelebb a jégre ültek, és a les felé, illetve a jégre helyezett csali felé nézelődtek.

Na, eddig is eljutottam már párszor. Azonban egy érdeklődőbb, fiatal sas még közelebb landolt, és feszülten figyelt.

Én is őt. Pár perc után felrúgta magát, és egy fordulóval átsiklott a les fölött.

Néhány pillanat múlva pedig egy váratlan suhanással fölkapott egy halat a jégről.

Persze szólt a gyors sorozat, de hát a madár még gyorsabb volt. :) Viszont ettől fogva elszabadultak az indulatok. Egyre-másra érkeztek a közelbe a rétisasok,

és mindenféle látványos fordulóval repültek be a les elé.

Egy pillanatig nem unatkoztam, csak kapkodtam a fejem, és nyomtam az exponálógombot. A jégen heverő halaktól egyszerűen megőrültek a sasok. Természetesen a gyors berepülésekről rendre lemaradtam, a sasok fentről támadtak, amit nem láttam, így váratlanul csaptak le a halakért. Bosszankodtam is kicsit, amit az egyik madár megérezhetett, és pár pillanat erejéig megállt a jégen, mielőtt elvitte zsákmányát.

Persze nem csak a közelben pörögtek az események. Egyrészt a közeledő sasokra is figyeltem,

másrészt a halakat elragadó madarak távolabb leszállva, a jégen próbálták elfogyasztani azt. Ám ez nem ment olyan simán, mert a többi madár egyből támadta az éppen soros zsákmányszerzőt, és sorra alakultak ki a perpatvarok.

A távolabbi események ugyan egy hajszálnyival messzebb voltak az ideálisnál, ám nem elégedetlenkedtem, nyomtam a gombot, ahogy csak a fényképező engedte. Ráadásul az egyre fogyó csalira egyre több érdeklődő mutatkozott, és a közelben több madár landolt viszonylag közel.

Több mint egy órán keresztül tartott a műsor, mire a csali elfogyott, és az utolsó rétisas is, egy öreg madár, elhagyta a színpadot.

Fantasztikus volt. Egy óra tömény rétisas. Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy a madárfotós miért örül a szibériai hidegnek. :)

Nem lehet mondani, hogy sok érdekes dolog történt, hiszen csak a megszokott madarak, a megszokott mennyiségben voltak. De a madárszárnyak surrogásától teli leskunyhóban elüldögélni kicsit mindig jó. És hát a madáretetőre mindig lehet számítani. Olyan, mint a jó feleség, biztos pont az ember életében. :)

2-3 nagy fakopáncs,

és egy zömében zöldikékből álló, nagy pintycsapat alkotta az aznapi asztaltársaságot.

Bár a fotózás nem ment gördülékenyen, amit az ebébre elfogyasztott, jóféle sült oldalasnak tudok be, a szép havazás, a rengeteg madár, és a jó társaság a lesben jó kis vasárnap délutánt eredményezett...

Rövid tollászkodás után

impozáns balettlépéseket bemutatva próbált helyezkedni,

mire stabil pontot talált a nézelődésre.

Ez sem tartott sokáig, hirtelen elröppent. Hamar kiderült miért. Míg a gémet kuksoltam az objektívben, addig egy sas elcsent egy halat az orrom elől.

Mit is lehetne mondani, pech? :)

de a jó mozgás miatt nem lankadt a lelkesedésem. A jég szépen hízik, csak jön már valami említésre méltó is. Az újabb nap, újabb esély elv alapján rejtőztem el ismét a lesben. A napot a dolmányos varjak kezdték. A jégen sétálva mérték fel a terepet.

Pár dankasirály is tiszteletét tette,

a jégen heverő csalival foglalkoztak.

Ez természetesen a varjaknak nem tetszett, amit szóvá is tettek.

Persze a sirályokat az mit sem zavarta,

hogy egyik-másik varjú úgy sétál a jégen, mint a környék ura.

Továbbra is egymással versenyeztek a finom falatokért.

Miközben a nagymellényű varjakat, és a nemtörődöm sirályokat figyeltem, jobbról, a nád takarásából reccsent egyet a jég. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, arra gondoltam, hogy még mindig töltődik a tó, és a víz egyszerűen megemeli a jeget, ami a part mellett igazodik. Később rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ugyanis jó negyed óra múlva abból az irányból a szemem sarkában vöröses villanást láttam. A jégen megjelent egy aranysakál. Mondanom sem kell, hirtelen nem is tudtam mi történik, csak tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy lépésről-lépésre a jégen heverő csali felé óvatoskodik. Nem akartam az objektívet hirtelen ráfordítani, a mozgás biztosan elriasztotta volna, így tehetetlenül néztem végig, ahogy felkapja a hozzá legközelebb eső húsdarabot, és visszasiet a nádasba. Hát, mondom ennek a fele sem tréfa! Fényképezőt a megfelelő irányba húztam, és vártam. Hátha. Megtörtént a csoda. Talán tíz perc telhetett el, és a takarásból megjelent a sakál feje. A lépésről-lépésre való óvatoskodást már az objektíven keresztül néztem.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy egyre kijjebb ér a jégen,

és egyszer a madarak felé pillant, egyszer pedig a hús felé szimatol.

Pár lépés után felkapta a zsákmányt, és visszasietett a nádszegélybe. Hej-hej, micsoda pár pillanat volt! Ritka lehetőség a nádifarkast nappal, nyílt területen megfigyelni, ilyen közelről fényképezni pedig a hihetetlennel határos. Hozzátartozik, hogy 5 éve is megvan már, hogy az ilyen-olyan madárfotós projektjeim során fel-feltűnt a közelemben a toportyán, de arról álmodni sem mertem, hogy ilyen körülmények között fog végül lencsevégre kerülni. Igazi ajándék volt ez erre a napra, igazából mindegy is volt már, történik-e még valami a les előtt. A jégen heverő hal mellé érkező ölyv már csak levezetés volt.

Szépen végigfotóztam, ahogy szusi ebédjét elfogyasztja, majd én is leléptem.

Igaz, hogy sasokat vártam, és csak egy szőrös állat jött, de az aranysakál, az aranysakál. Igazi fotós csemege.